HJGY: Sokat beszélgetek a zenészkollégákkal arról, hogy éppen aktuálisan ebben vagy abban ki a legjobb a világon vagy Magyarországon. Legjobb gitáros, dobos, énekes, legütősebb album, stb. Én úgy látom, hogy általános konszenzus a zenészek között, hogy Hendrix óta nincs a világnak legjobb gitárosa, Magyarországon meg természetesen ki más lehetne a legjobb? Hát persze, hogy a Tátrai. Ez a kérdés engem mindig nagyon foglalkoztatott. A zenében, vagy éppenséggel a gitárzenében lehet-e, vagy kell-e arról beszélni, hogy valaki a legjobb? Egyáltalán van-e olyan a fogalom zenében, hogy „legjobb”?

Tátrai: Nincs. Ez a közönség alapjelleméből adódik, hogy szüksége van sztárokra, szüksége van hősökre, akár a sportban, bármiben, mindenben. Az átlagember szívesen beszélget arról a kocsmában, hogy mekkora gólt lőtt a Szőke, vagy milyen jó buli volt a Nagy Feróék koncertjén, mekkora őrület volt. Szükségük van az embereknek arra, hogy amit szeretnek, azt misztifikálják, belehúzzák az egyént a zenébe. Ez egyébként szerintem egy dicsőséges dolog, mert hogyha valaki megcsinálta, és arra fel lehet nézni, akkor legalább adott valamilyen példát. A zenészek számára pedig ez egyfajta hajtóerő vagy vonzerő is, hogy jobb akarsz lenni, mint a többiek, ki akarsz emelkedni vagy nagyon jól meg akarod csinálni. Ez például bennem megvan elég mélyen, az egészen biztos. Hogy magad előtt hogyan bizonyítasz, az nem feltétlenül hiúság, hanem valami más.

HJGY: Amikor elmeséltem a zenésztársaimnak, hogy a Tátraival fogok interjút készíteni, rágták a fülem, hogy kérdezzek meg valamit. És amúgy szerintem ez egy elvont kérdés, hiszen sok mindent bele lehet látni: milyen az igazán jó szóló?

Tátrai: Az az igazán jó szóló szerintem – életemben csináltam már párat – (nevetés), hogy ha előtte gyakorolsz egész életeden keresztül, rettenetesen szereted és imádod azt, amit csinálsz, és annyira kigyakorlod és annyira együtt vagy a csapattal, hogyha színpadon vagy (hogyha stúdióban, akkor meg még jobban), hogy fogod magad és kiszakadsz az agyadból és elszabadul a dzsinn. Én dzsinnek hívom.

Ennek az ellentettje az igazán rossz szóló. Tudok rá példákat is mondani. Itt van például a sokak által istennek tartott Slash. Én egy mondatot olvastam el Slash életrajzi könyvéből, és nekem már akkor kicsúszott az egész a képből a rettenetesen sok külcsín miatt. A folyton egy méter hosszan égő cigaretta, a kalap, lánc, sál, bőr, gyakorlatilag egy merchandising bolt rajta van kompletten. Eközben pedig a könyvben megemlíti, hogy az első turnék alkalmával rájött arra, hogy ő nem improvizál, hanem megírja a saját szólóit és ugyanazt játssza. Természetesen a közönségnek tökéletesen működik, ha minden hang, minden mozdulat ugyanaz, de zenészfüllel és zenészi szemmel ez már nem működik. Nem működhet, mert akkor baj van. Mert akkor már nagyon nagy a baj, ha egy 60 állomásos Skorpió-koncerten én az első hangtól az utolsóig ugyanazt játszom. Az zenészi szemmel semmit sem ér.

Ketipisz: Miért van baj? Hogy nevezed azt más néven, aki így dolgozik, hogy megírja a szólóit?

Tátrai: Az nem forradalmár. Nem akar keresni, csak találni, egy megfelelni akaró valaki. Ami persze egyben a túlélés egyik lehetősége is. Sokan élnek ezzel. Ebbe a műfajba nagyon sok minden belefér. Valaki semmi mást nem csinál, mint menedzselgeti magát, producerelgeti magát, és nem tud semmit zenélni; valaki meg otthon ül a szobában és kigitározza a világ szemét, csak éppen nem hallja senki, mert nem lép ki a szobából. Ez a két véglet van.

HJGY: Szerintem az utóbbiból több van.

Tátrai: Hála a Jóistennek. Ugyanis ez az igazán szép dolog, ez szól a zene szeretetéről, a gyakorlásról és az alázatról.

Ketipisz: Mostanában sokan szólalnak meg nálunk a nagy öregek közül.

Tátrai: Pont most tett fel az Ádám egy 1973-as felvételt. Most már az én Facebook-oldalamon is látható. Ez az első Tabán. Vagyis abból 3-4 perc. Színes Super8-assal van rögzítve a fellépés végén a jam session. De ha megnézed, pontosabban meghallgatod, ahogy állunk ott és muzsikálunk, az olyan, mintha ma lenne. De ez nem azért van, mert mi még mindig úgy muzsikálunk, ahogy akkor, hanem már akkor úgy játszottunk, mint most.

Ketipisz: Hogyan tud ma ismertté válni valaki? Mindenképp utat tör magának egy sláger?

Tátrai: A slágergyártás is egy dolog, meg a muzsikálás is egy dolog. A slágergyártás megélhetés. Annyira az, hogy már fel sem tudjuk sorolni azokat a fiatalokat, akik ezt tökéletesre fejlesztették. Én nyáron most voltam néhány fesztiválon, megnéztem a maiak produkcióit: ezek mind nagyon is profi módon ki vannak erre találva. Egy fiatal azt hallgatja, amit kap. Ami neki persze nem biztos, hogy jó, de én is ugyanígy voltam. Nekem is „Ajjaj, fekete vonat” meg „Isten véled, édes Piroskám” volt. Azt kaptam az arcomba, és mégis abból lett nekem a Jimi Hendrix. Attól, hogy a fiatalok hallják a miénket, ők megcsinálhatják még a sajátjukat. Sőt! Csinálják meg! Ennél nincs nagyobb dolog. Ez a legfőbb cél. Úgy fogd ezt fel, hogy van egy családod, lesznek gyermekeid, unokáid és ők visznek. De nem téged visznek konkrétan, hanem tudod, hogy hatottál rájuk, adtál nekik valamit, és majd ők döntenek valahogy.

Ketipisz: Minek látod ma az albumokat? Mit jelent ma kiadni egyet és mit régen?

Tátrai: Vannak ma albumok? (nevet) Én csak nótákat tudok mondani. Gyakorlatilag ugyanaz van, ami régen volt. De az öregek nehezebben emésztik meg az iparosodás folyamatát. Minden iparosodott és felgyorsult. Régen a cipőt is kézzel varrták, most meg már nem is lát embert, amíg el nem készül. A zenében mitől lenne bármi másképpen? De nézzük máshonnan: az említett Tabán-felvételtől. Annak egy kósza amatőr operatőre van, lassan is került elő a felvétele, ma meg nézd meg hány mobiltelefonnal készül egy koncert alatt felvétel. A két helyzetet nem lehet összehasonlítani, nincs értelme. Tehát azt, hogy ma hogyan művelik a könnyűzenét, nem lehet összevetni azzal, ahogy annak idején művelték. A mi időnkben még megadatott az a csoda, hogy albumokat készíthettünk. Így készült el például Hobóval a Vadászat. Ezt adta a keret is: a bakelitre 38 perc fért rá kb., 40 perc már nem. És amikor nekiálltunk albumot készíteni, akkor kezdődött a tervezés, hogy mi legyen az A oldal első nótája, mi legyen a második, az utolsó, stb. És mindezt nemcsak a muzsikában végiggondolva, de a szövegben is. Komplex feladat és csodálatos élmény volt egyszerre. Olyasmi lehetett, mint amikor valaki megírt egy nagy szimfóniát, vagy megír egy Háború és békét, vagy megalkot egy szoborcsoportot. Ezzel szemben ma is tele vagyok nótával, de jelenleg nem motivál semmi, hogy meg is csináljam. Simogatom, porolgatom és végül nekem sem kell. Nincs rá igény. Ez nem rossz vagy jó. Ez ma így megy. Ez a valóság.

Ketipisz: Tehát mindegy a közeg, mindegy, hogy bakelit, kazettás magnó vagy stream, ugyanúgy profinak kell lenni; ez a lényeg?

Tátrai: Amikor én fiatal voltam – ki merem mondani –, nem volt túl nagy konkurencia. Ma pedig bárhová fordulok, bitang ördögfiókák bújnak elő, és úgy muzsikálnak, ahogy kell. Pontosan azért, mert kisgyerekkorában már meg tudja nézni a YouTube-on például, hogy valaki hogy játszik. Megváltozott a világ. A zene ma sokszor nem olyan formában jelenik meg sokak életében, hogy leül, bekapcsolja és meghallgatja, hanem mondjuk munkába menet be van dugva a füles, és úgy hallgatja meg az aktuálist. Ma ezen a csatornán keresztül muzsikálsz. Erről viszont nem lehet úgy beszélni, hogy hátrány vagy előny lenne, hanem ez a valóság. Hogy ebből mi lesz? Nézd, lehet, hogy a jövőben még a maiaknál is rövidebb dolgok lesznek. És az is lehet, hogy ettől mindenki besavasodik, és megszületik újra az igény a komplexebbekre. Nem tudhatjuk. Én azt tudom, hogy van gyerekem, aki rapet hallgatott, és van unokám, aki pedig rendszeresen a Müpába és az Erkel Színházba jár. Én is megtaláltam magamnak a Radics Bélát, mert a család nem adta meg, a kisunokámnak én ezt megadtam, ő mégis más irányba mozdult. Magyarán mindenki kiszotyolázza magának, hogy mit akar. Ez mindig így lesz.

HJGY: Az egész Kultúrjobb-beszélgetéssorozat a köré a kérdés köré épül, hogy mi a magyar kultúra? Tőled is ezt kérdeznénk, hogy szerinted mi a magyar kultúra, és ennek mennyire része a rockzene?

Tátrai: Szarvas József nagyon mélyen nyilatkozott nektek arról, hogy mit jelent a kultúra, és hogy mi tartozik bele. A kultúrába nyilvánvalóan beletartozik az egész életünk. De hogy a művészetben, így a zenében milyen alapjai vannak a dolgoknak, ebbe belegondoltam, és a klasszikus zene győzött. Ott nincs duma. Ez az idők kezdete óta így van. Ez a fránya, fáradt kis beat- és rockzene pedig csak a II. világháború után lett feltalálva. Tehát alapvetően ez egy fiatal dolog.

De én úgy gondolom, hogy a magyar rockzene már a kezdeti nagyoknál kultúra lett. Megjelent az Illés együttes, és ez egy elemelkedés volt az akkori zeneipartól. Önálló arccal, megjelenéssel, stílussal és hangzással jelentek meg annak idején.

HJGY: Te is teremtettél kultúrát, hiszen rengeteg projektben, rengeteg műfajt gitároztál és gitározol. Mindig azt csináltad, amihez éppen kedved volt és tetszett, vagy volt benned tudatosság, hogy direkt újat akarsz kreálni, vagy éppen adni a magyar közönségnek, és ezzel kicsit művelni a hallgatóságot?

Tátrai: Figyeld meg az életemet. Ennyi véletlen biztosan nincs. Én életemben először a Radics Bélát láttam színpadon. Pár hónappal utána elkerültem a Royalba, ahol ott ült az Orszáczky Jackie. Aztán meg azt néztem, hogy hogyan gitározik a Babos, hogyan zenél a Szakcsi meg a Kőszegi meg az Ablakos. Én őket néztem. Milyen kulturális tudatom lehetett nekem 16 évesen, mikor a nagymutteréknál egy darab televízió volt és soha semmilyen kultúráról nem beszélgettünk? Lehet, ha én életemben először egy táncházba kerülök, akkor a csajok miatt ott ragadok, de a tánchoz mondjuk nem volt tehetségem (nevetés). Nekem az a Radics-koncert adta az első nagy lökést. És utána pedig az eltökélés és a kultúra iránti vágy vitt előre. Vagy például az a hiúság, amiről az elején beszéltünk, hogy nehogy már valaki gyorsabban gitározzon nálam (nevet). Ezek abszolút emberi dolgok. A magyar gitáros kultúrában vannak markerek. Ilyen a Radics Béla, az Orszáczky Miklós.

HJGY: Ha jól értem, akkor Te ösztönös vágyból teremtettél mindig is kultúrát. Kultúracsinálóként mit üzennél, milyen tanácsot adnál a fiatalabb generációknak, akik a nyomdokaidba léphetnek a jövőben?

Tátrai: Először is, hogy dől el, hogy ők lesznek a kultúracsinálók? Ez úgy dől el, ha csinálják. Ha nagy erővel csinálják, és semmi máson nem törik fejüket. Én könnyen dumálok mondjuk, mert sportoltam előtte, szóval tudom azt, hogy ha nem jársz edzése, akkor szájba vernek. Az én időmben kultúracsinálásra az ember 16 évesen nem vágyott. Viszont egy kultúrára vágyott. Akkor, amit a Radics Béla sugárzott ki magából, én arra a kultúrára vágytam. És ahogy azt a Béla képviselte, hiszen egész nap gyakorolt, és hetente minimum négyszer próbáltak a művházban. És amikor ott ültem a bulin, a szívem kiszakadt a gyönyörűségtől, hiszen úgy szólalt meg a zenekar a koncerten, ahogy kellett, a közönség pedig megőrült. Hát kell ennél több egy 16 éves gyereknek? Ennél nagyobb bevonzás egy gyereknek nem kell.

Ketipisz: Az interjú elején ezért beszéltél a dzsinnről is, amit meg kell idézni.

Tátrai: Hadd mondjak egy példát: játszom néha a Random Trippel, Delov Jávorékkal. Az az a műfaj, ahol nincs próba és csak jam session van. És mégis: mindenki úgy muzsikál, mintha írott nóta lenne. És ez annak is köszönhető, hogy van egy olyan iskola, mint a Pókáé, és annak ez a profilja. Ez például nem volt a hetvenes évek elején, amikor én kezdtem. Ahol én felnőttem, ott volt egy darab fekete-fehér televízió. Ez volt az összes kultúra abban a kégliben. És mégis megtaláltuk…

Ketipisz: Akkor te nem aggódsz a rockzene jövőjéért.

Tátrai: Ha akármilyen produkciót meghallgatsz, mondjuk a Kowalskyt nálunk, az olyan szinten van rendben, sokkal jobban van elmuzsikálva, mint több anyag, amit 30-40 éve készítettek. Mert ezek a zenészek megtanultak muzsikálni, iskolába mentek – például a Pókához.

HJGY: A rockzene amúgy mindig a lázadásról szólt?

Tátrai: Én először azt hittem, hogy arról szól, aztán rájöttem, hogy a muzsikáról. Csak azt én annak idején összekötöttem a lázadással, mert ugye akkor komcsi diktatúra volt, a rock meg nem az volt, ez pedig automatikusan adta a lázadást.

HJGY: Viszont ha már lázadás, nemrég emlékeztünk meg ’56-ról. Ennek kapcsán szerinted milyen irányba tart ma a világ és benne Magyarország?

Tátrai: Ha a világ jelenlegi vezetői, a hatalom tulajdonosai tudnak bánni a hatalmukkal jó értelemben, akkor nincs baj, csak nehogy kiboruljon a vödör. Mert nézz rá Szíriára. Egészen biztosan nem rajtam, rajtad vagy az átlagembereken múlik az, ami ott történik, hogy ott lövik egymást. Magyarul ehhez nekem nincs semmi közöm. Próbálják azok megoldani, akik ezt a balhét megcsinálták. És lehetne most bogarászni a történelemben, hogy miért van úgy elmaradva Szíria vagy az afrikai országok, miközben Kína mondjuk nincs elmaradva. Kínába soha nem mehetett be huzamosabb ideig senki, ott mindig csak kínai volt, Japánban meg csak japánok. Afrikában meg volt belga, volt holland, volt német, angol meg francia. Szóval szerintem azért ez ott van a nyugat-európaiak hátán, ez a nagy fekete madár. Ott ül a vállukon. Most pedig próbálják ezt jóvá tenni. De nem vagyok biztos benne, hogy nekem ezt a dolgot tolerálnom kellene. Én ezt az egészet szeretném megúszni baj nélkül. És elég nagy rumli van most Nyugat-Európában. A második világháború óta nem volt cirkusz, de most elég nagy cirkuszszag van Európában. Adja a Jóisten, hogy a vezető politikusaink észnél legyenek és jól oldják meg a helyzetet.

HJGY: Egy zenésznek mit jelent a hazaszeretet, és azt hogy tudja a legjobban kifejezni?

Tátrai: Az én hazaszeretetem az olyan egyszerű és olyan természetes: szeretem ezt az országot. Itt élek, itt születtem. 16 éves koromig nemigen láttam mást csak Angyalföldön a mezőgépgyárat és a jéggyárat. Beton az iskoláig és onnan vissza. Aztán elmentem egy Radics-bulira, a következő lépés meg az volt, hogy a Radics felengedett a buszra és akkor elmentünk valahova vidékre, megismerkedtünk rengeteg emberrel, utaztunk, boroztunk, vitorláztunk, pecáztunk és megismertem az országot. Sok éve járom az országot és mindig látok valami újat, pedig Magyarország egy kis ország. Az emberek közvetlenségét pedig nagyon élvezem a mai napig. De beszéljünk akkor kicsit arról, hogy mi az a magyar lélek.

És ugyanígy végigmehetünk minden országon. Ez nem nacionalizmus, hanem ez a valóság, ez a világ sohasem működött másképp. A budapesti birkózó-világbajnokságon is minden ember a saját hazájának szurkolt, én is így tettem.

HJGY: Ha ma Magyarországról egy dalt kéne írni, az hogy szólalna meg? Dúrban vagy mollban?

Tátrai: Az ember nem tud elvonatkoztatni a magyar érzülettől. Mióta élek, hallgatom a magyar népzenét. A verbunkos dúrmenet az soha nem érintett meg annyira, mint a hallgatós és kesergős szép dalok. Azok közelebb állnak a lelkemhez. Úgyhogy én mindenképpen mollban írnám meg. Már meg is írtam egyébként. Pár évvel ezelőtt írtam meg, Árvízi dal címen. Ezt most majd el fogjuk játszani a Müpában a Tátrai Banddel. Az utolsó nagy szabolcsi árvíz ihlette a dalt. Kitört belőlem, hogy írnom kell egy fájdalommal teli balladát arról, hogy mit éltek meg azok az emberek. Hiszen az ár elvitt egy egész megyét. Úgyhogy én a mollra esküszöm. Magyarország mollban van.