Nemesmedves és Kercaszomor között alig van 30 kilométer, valamiért mégis nagyon távol állnak egymástól.

Nemesmedvest, a kis Vas megyei községet a második világháború előtt nem sokan ismerték, ’45 után viszont mindenkinek a fejébe kellett vésni a falu nevét. A szocializmus hagyománya szerint ez volt az utolsó település Magyarországon, amit „felszabadított” a Vörös Hadsereg.

– szólt a kommunista kánon, és ’89-ig minden évben április 4-én mindenkinek meg kellett emlékezni e jeles „ünnepről”. Csakhogy, mint szinte minden a szocializmusban, hazugság volt ez is. Nem Nemesmedves, hanem Pinkamindszent volt az utolsó magyarországi település, amit „felszabadított” a Vörös Hadsereg. S Pinkamindszentet sem 1945. április 4-én foglalták el a szovjetek, hanem 9 nappal később, április 13-án.

És bár Magyarország 1945 után egyáltalán nem szabadult fel, sőt, megszállt ország lett, Nemesmedvesen mégis fejet lehet hajtani április 4. „emléke” előtt. Itt található ugyanis az 1985-ben létrehozott emlékhely, egy talapzaton álló második világháborús szovjet T–34-es tank. Mellette van két tábla, az egyiken ez a szöveg áll: „Battonya 1944. IX. 23.; Nemesmedves 1945. IV. 4.”; a másikon pedig ez: „A szabadság lángja; 1945-1985; Battonyától-Nemesmedvesig”.

Még szerencse, hogy az emlékhelyet nemrég megkoszorúzták, a koszorún lévő szalagon pedig nem a „felszabadulás”, hanem a felszabaDÚLÁS szócska szerepel.

Nemesmedvestől délre, kocsival 30 kilométerre található Kercaszomor. Erről a településről 1948 és 1989 között nem nagyon lehetett beszélni. Hiszen a falu története „irredenta”, „nacionalista”, mi több: „horthysta”.

Pedig Kercaszomor volt az egyik olyan település – Sopron (Civitas Fidelissima) és Balassagyarmat (Civitas Fortissima) mellett –, mely szembement az 1920-as országcsonkítással. Igaz, Kercaszomor község 1920-ban ezen a néven még nem „létezett”, ’42-ben is csak Kercaszomorócként szerepelt a térképeken, de ez semmit sem von le a kercaiak és a szomoróciak bátorságából, hősiességéből.

A Tanácsköztársaság bukása után pár nappal, augusztus 12-én a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai megszállták a mai Kercaszomor nyugati részét, mely akkor még Szomoróc néven önálló, színmagyar település volt. Egy évvel a megszállás, két hónappal a trianoni békediktátum után sem a kercaiak, sem a szomoróciak nem nyugodtak bele az oktrojált döntésekbe. 1920. augusztus 1-én a helyiek, Rankay József hadnagy vezetésével fegyverrel űzték ki a betolakodókat. Sőt, a megszállókat egészen Domonkosfáig (ma Szlovéniában van ez a település) üldözték. Ám a diadal sajnos tiszavirág-életűnek bizonyult. A felkelést a többszörös túlerőben lévő szerbek, horvátok és szlovének pár órán belül leverték, Szomoróc pedig ismét idegen uralom alá került. A megszállók nem kímélték a „lázadókat”. Sokakat börtönbe vetettek, a helyieket azért verték, kínozták meg, hogy példát statuáljanak.

Itt azonban nem győzedelmeskedhetett sem a terror, sem az elnyomás. Három évvel a megszállás, két évvel az országcsonkítás után ismét összeült a határmegállapító bizottság, amely a helyiek bátor kiállásának hatására úgy döntött, hogy Szomoróc 1922. február 9-én visszakerülhet a megcsonkított anyaországhoz.

Kercaszomoron ezt követően 1948-ig minden évben megünnepelték február 9-ét a Kerca és Szomoróc határán felállított emlékoszlopnál, illetve az ugyanitt elültetett Tisza István-emlékfánál. A helyiek ugyanis tudták,

A szocializmusban csak a szomoróci, 1877-ben épült haranglábban lévő harang felirata hirdette a falu bátor kiállását:

Változás a rendszerváltás után 12 évvel, 2002-ben történt. Ekkor lett újra ünnepnap február 9-e. Ebben az évben kezdeményezték, hogy Kercaszomor kapja meg a legbátrabb község, vagyis a Communitas Fortissima címet. Hosszas huzavona után (a szocialista kormányzatok többször is megfúrták a cím odaítélését) 2008-ban került pont az ügy végére: az Országgyűlés – egy ellenszavazattal, tartózkodás nélkül – törvénybe iktatta, hogy

Kercaszomor a Legbátrabb Község, a Communitas Fortissima cím birtokosa.

– olvasható a község honlapján.

Nemesmedves és Kercaszomor között alig van 30 kilométer, és most már értjük, miért állnak oly távol egymástól.