Nehéz időket élünk. Politikusok kénytelenek eladni Audijukat, világ körüli utakat mondanak le filozófusok és esztéták, mellműtétjeiket halasztják fél évvel híres celebek, s liberális véleményformálók fanyalodnak a rendszeres jövedelemszerzés alternatív módszereit kipróbálni. Ahelyett, hogy a művészetben, a kultúrában találnák meg a kellő vigaszt!

Nem vitás, van némi romantikája a fotelben üldögélő könyvolvasásnak. Amikor lámpát gyújtunk, papucsot húzunk lábunkra, s térdünket pléddel takarjuk be. Az operában bóbiskolásnak is megvan még a régi, kedves bája, de mindezen esztétikai élmények nem járulnak hozzá anyagi helyzetünk javulásához, gazdaságilag nem hoznak fellendülést, nem könnyítik meg a terheket. (Hacsak nem számítjuk bele, hogy az operában meleg van, s így arra a pár órára spórolhatunk a fűtésszámlával.)

Járjunk inkább kiállításokra! Korunkban ez az egyetlen megoldás, hogy jól is lakjunk, és szellemi izgalomban is részünk legyen.

Legelőször is készüljünk fel! Szerezzünk be egy ingyenes programfüzetet, melyben piros golyóstollal húzkodjuk alá a helyszíneket és időpontokat. Úgy számítsunk, hogy lehetőleg minden másnapra jusson egy friss tárlatmegnyitó, mert negyvennyolc órás éhezés után a szervezet már kissé legyengül.

A kiállított képekkel ne is törődjünk. Ezzel idegeskedést spórolunk meg. Álljunk mosolyogva, s miközben tekintetünk végigsiklik a falra akasztott, s valami különös és érthetetlen okból kifolyólag műalkotásnak titulált sajátos valamiken, ne azon töprengjünk, kinek lenne időszerű azon nyomban lekeverni egy pofont. A „művésznek”, amiért létrehozta ezeket a közhelyes marhaságokat, a gyönyörtől sóhajtozó ostoba és sznob publikumnak, vagy netán annak a csúnyácska vénkisasszonynak, akit eme ötlettelenségek megtekintése arra ösztökélt, hogy húszperces beszédben hozza a világ tudtára elragadtatását.

S akkor még nem is beszéltünk az ősz hajú költőről, aki hosszas kérlelés után szerényen és szemlesütve előbújik a hozsannázó hölgy háta mögül, majd némi zavart krákogás és torokköszörülés után motyogva előadja direkt erre az alkalomra megkomponált versét, melyben a művészt holmi „lángoló pallosnak” meg efféléknek titulálja.

Mi csak álljunk mosolyogva, s ne ítéljük meg az ünnepeltet, aki kockákból és csíkokból álló béna unalmasságait festményeknek merészeli nevezni.

Gondoljunk arra, a cechet ő fizeti.

Előfordulhat, hogy a szónokló hölgy kissé elnyújtja a kopasz szemüveges avantgárd festőről szóló hozsannáját, nem törődve azzal, hogy nekünk korog a gyomrunk, és a legutóbbi falat, ami lejutott torkunkon, a cigány származású naiv keramikus kiállításán tegnap elfogyasztott sonkás szendvics volt.

Persze, ha lehet, próbáljunk türelmet erőltetni magunkra, de ha az ősz és ráncos teozófusnő nagyon belemelegszik, s csak áll ott órákig kezében a pezsgővel, úgy lépjünk oda hozzá, s szó nélkül vegyük ki a kezéből a poharat.

A mohóságtól óvakodjunk! Ha meghozták a teli tálca aszpikos szendvicset, ne lökdössünk félre mindenkit, majd ne fogjuk két kézre a tálcát, ne döntsük azt meg, és ne öntsük a tálca teljes tartalmát a magunkkal hozott teszkós szatyorba.

Ez kulturálatlan viselkedés! Legalább egy darabot mindenképp hagyjunk meg. Lehet, hogy más is éhes.

Ha a művészt idiótának tartjuk, semmiképp ne ordítva hozzuk ezt a mellettünk álló csinos művészetpártoló hölgy tudomására, hanem hajoljunk közel hozzá, és halkan, finoman súgva közöljük azt.

Ha netán kihajítanak a rendezvény területéről, ne ellenkezzünk. Tudjuk, hogy mi a jó modor. Tömjünk a szánkba gyorsan egy süteményt, egy másikat csúsztassunk zakózsebünkbe, majd emeljük meg kalapunk, és hangosan köszönve hagyjuk el a tárlat területét.

(A borítókép a szerző munkája.)