Messzebbről fogom kezdeni. A feneketlen kút mélyéből.

Focimeccs, a kilencvenes évek közepe. A bajnokság felén már túl voltunk, tavaszodott. Az első helyen a Békéscsaba állt. (Végül nem nyerte meg a bajnokságot, de ez most mindegy is.) Pásztor József volt az edző, jó játékos volt fiatal korában és jó edző is lett. A csapata pedig, még egyszer mondom, ez később fontos lesz, első helyen állt. A meccset a Magyar Televízió közvetítette, vasárnap délelőtt. A Békéscsaba cserélni készült, a tévé egyik riportere, aki a pálya szélén állt, odament a békéscsabai edzőhöz és feltette az obligát kérdést, kit fog becserélni és miért. Ezerből ezerszer ilyenkor az edző mond egy nevet és azt, hogy akit lecserélt, az elfáradt/megsérült, akit becserélt, attól gólokat/jó védekezést vár. De Pásztor József őszinte ember volt és érdemben válaszolt a kérdésre. Ezt mondta élő adásban: egy szerb játékost cserélek be, a nevét sajnos nem tudom, a héten hozták a csapathoz, állítólag védőjátékos, azt mondták, jól fejel, remélem, ott hátul majd tud segíteni.

És akkor gondoltam a feneketlen kútra. Hogy a feneketlen kút mélyére láttam. A bajnokság első helyén álló csapathoz kerülhetnek játékosok az edző tudta nélkül, és annyira nincsenek focisták az akkor legjobb csapatnál, hogy látatlanban enged valakit játszani az egyébként jó edző. Mert nem tehet mást. Ez volt 1995 környékén a magyar foci. Mindenki tudta, hogy nagy a válság (a fociban is), de hogy ekkora, azt – én legalábbis – akkor értettem meg. Nagyon sok rossz meccset láttam, de ez volt számomra a legplasztikusabb.

A feneketlen kút mélye. Mindez Veiszer Alindáról jutott eszembe.

Nagyjából a kétezres évek végén tűnt fel a köztelevízióban. Nagyon ritkán néztem, mert annyira érdektelen volt, hogy még nevetni sem lehetett rajta.

Aztán jött a Simicska-féle Hír TV 2015 után. Az émelyítő unalom megmaradt, a Wikipedia kinyomtatott papírjaiból feltett kérdések is maradtak, de már bemászott az interjúkba a politika. Az elfogult, ellenzéki politizálás. Hiszen nyilvánvalóan ezért kapta a fizetését. Nézői nem voltak, de ha félévente egyszer szerencséje volt, és mondjuk egy rockzenész valamilyen pimaszkodó verset írt a miniszterelnökről és ezt a részletet Veiszer Alinda elküldte néhány ellenzéki propagandamédiumnak, legalább egy közülük, ha éppen nem volt témája, megírta, elterjedt az interneten, és gazdája számára Veiszer Alinda már meg is dolgozott a pénzéért.

Telt-múlt az idő, a Fidesz harmadszor is kétharmaddal nyert, Simicska Lajos bosszúpróbálkozása elbukott, így Simicska – a saját szempontjai szerint logikusan – kidobta mások mellett Veiszer Alindát is. (Mielőtt megszabadult volna számára feleslegessé vált teljes médiabirodalmától.) A történet be is fejeződhetne, de mégsem.

A pozsonyi Új Szó interjút készített Veiszer Alindával. Bevallom (talán nem szégyen), az interjút nem olvastam el. Először jót nevettem Oláh Gellért szellemes cikkén a 888.hu-n. Aztán foglalkoztunk az interjúval mi is az Origón, nálunk Bordács Bálint elemezte az álmaiban miniszternek készülő, minden bizonnyal személyiségzavaros riportert. Majd őszintén dühös lettem, amikor Apáti Bence Magyar Idők-beli cikkéből (és az interjúból vett egyik idézetből) kiderült, hogy a hivatalosan kultúrával foglalkozó riporter hogy gondolkodik a kultúráról (megveti annak művelőit, főleg, ha azok másként gondolkodnak, mint ő). Kiderült, hogy micsoda máz ez a kenetteljes viselkedés, és hogy milyen gyűlölet lehet az ártalmatlannak tűnő bölcsészszemüveg mögött.

De most hétvégén elolvastam magát az interjút. És eszembe jutott a feneketlen kút. A feneketlen kút, amelynek a mélységébe most beleláttam. Amelynek a legmélyéig lenézhettem. Ahogy 1995-ben egy edzői mondatból felsejlett, micsoda elképzelhetetlen káosz lehet a fociban, most egy interjúból megint kiderült, hogy egy „függetlenobjektívkulturális” újságíró ki is valójában.

A cezarománia és a valóságtól való teljes elrugaszkodás. Nézzünk egy idézetet:

„Nem tudok most olyan pártot mondani, amelybe szívesen beszállnék és a vezető arca lennék. Egy teljesen egyéni brandet képzelek el – hogy csapatot építesz magad köré, egyre több embert gyűjtesz, és ez organikusan fejlődik.”

Ezt arra válaszolja, hogyan is lesz belőle majd oktatási vagy kulturális miniszter. (Azt egyelőre nem döntötte el, hogy a kettő közül melyik.) Hol máshol képzelné el magát, mint a piramis csúcsán? Ha politika, akkor ő csak miniszter lehet. Hát persze. Úgy gondolja, annyit ér, annyit tud, mint Kásler Miklós orvosprofesszor? Vagy Balog Zoltán teológus, Réthelyi Miklós orvosprofesszor, vagy Hámori József agykutató? Esetleg Mádl Ferenc jogászprofesszor? De legyünk kegyesek Veiszerrel, mondjunk az ellenzék oldaláról is egy oktatással, kultúrával foglalkozó (egykori) minisztert. Hiller István. Történész, egyetemi docens. Mit gondolhat magáról Veiszer Alinda? Hogy látja magát kívülről?

És ha párt, akkor ő mi más lehetne, mint „vezető arc”. Ezt gondolja. Nézőket nem tudott szerezni, de ő lesz egy párt vezető arca? Õ köré kellene – jön a divatos közhely – csapatot építeni? És egyáltalán, hogy is képzeli el ő a politikát, egy politikai pártot? „Brand” és annak az építése? De arról is beszél, hogy eddig kérdéseket tett fel (mégis milyeneket?), de majd most ő fog válaszolni rájuk (mégis mit?).

A feneketlen kút maga az interjú is persze. A zavaros világlátás. Az elején a bulvárt szidja, a végén arról beszél, bulvárosodnia kell, hogy sikeres pártvezér legyen. Egy kulturális újságíróhoz sajátosan illő, primitív kifejezések. „Bevállal”. És a már idézett, tartalmatlan közhelyek: „csapat”, „brand”.

És a feneketlen kút lényege: kiderült, amit persze tudtunk, de most már egyértelmű – ő magára mint politikusra tekint. Merthogy az volt addig is. Az ellenzék győzelméért harcoló politikus. Igaz, kirúgásáig álruhában harcoló politikus, a kulturális riporter álarcában (egyébként eredménytelenül) küzdő politikus.

De most lenéztünk egészen a kút mélyére.