Talán senkinek nem mondok újat azzal, hogy csütörtökön az Újpest 4–0-ra kikapott Sevillában. A helyszínen szurkoltam végig az Újpest utóbbi 20 évének legnagyobb meccsét, nézzük, milyen volt a móka!

Természetesen nem a meccsen kezdődik a sztori, hanem már az utazással. A Bakuban elszenvedett 3–1-es vereség után nem voltam bizakodó, így a visszavágó után kellett leszerveznem az utat. Mint később kiderült, nagyjából annyiféle alternatív módon mentünk ki szurkolni az Újpestnek, ahányan voltunk. Frankfurton át repülő, Rómán át repülő, Madridon át vonat, Barcelonán át vonat, autó (!) – volt itt minden.

A csütörtöki érkezésnek hála már útközben is találkoztam Újpest-szurkolókkal, például a kerület polgármesterével is. Később a reptérről befelé menet már hallottam olyan sztorit, hogy pár sevillai kemény legény az újpestiekre vadászik. Ezen meglepődtem, nem számítottam ilyesmire. A jegyvásárlásnál (amit előbb intéztem a szállásom felkeresésénél) is szóba került, hogy lehet balhé, állítólag több újpestit is felkérdeztek arról, hogy hol vannak a huligánok.

A történtek ismeretében kicsit óvatosabban indultam el este a stadionhoz a városnézés után. Természetesen mezben voltam, zászlóval, de csak pozitív élmény ért a gyülekezőig. A buszon egy bácsi az unokájának magyarázott arról, hogy mekkora dolog, hogy eljöttem Magyarországról szurkolni. Õk persze Sevilla-szurkolók voltak (bár reménykedve rákérdeztem, hogy esetleg a Betisnek drukkolnak-e, de nem), de ennek ellenére nagy volt az örömködés, látszott, hogy tényleg becsülték, hogy ilyen messziről is jöttek a meccsre, a kislány pedig nagyon lelkesen magyarázott róla, mennyire szép stadionjuk van.

A gyülekező egészen szórakoztató volt, lényegében megszálltak egy spanyol kocsmát az Újpest-drukkerek. Nagyjából egy órát voltam ott én is, mert a spanyol rendőrök már este 8-kor megparancsolták, hogy menjünk be a stadionba, hogy ne legyen balhé. Közben a helyiek nem nagy örömmel mentek el mellettünk, a kedvencem az a bácsi volt, aki a Barcelona kapcsán elkezdte szidalmazni a katalánokat. Sevillában, az ország másik végében, imádom. Egy másik bácsi pedig egyből Puskás Ferenc nevét hozta fel...

Nagyjából negyed kilenckor kezdődött a közös vonulás, látványosan érkeztünk meg a Ramón Sánchez Pizjuánhoz. A beléptetés nagyon lassan ment, még rendőrkutyákat is alkalmaztak a drága spanyolok. Valaki meg is jegyezte a sorban, hogy ezek azt hiszik, hogy oroszok vagyunk.

Ráadásul este is tűzött még a nap, és a vendégszektor természetesen a napos oldalon volt. Így aztán vagy napozni lehetett a még üres stadionban, vagy behúzódni az árnyékba, a büfé mellé. Tökéletes.

Háromnegyed 10-re aztán nagyjából megtelt a stadion, voltunk vagy 35 ezren, ennek sajnos az egy százaléka sem volt újpesti, vagy nagyon-nagyon felfelé kerekítve talán.

Óriási volt a hangulat, tényleg egy gyönyörű, impozáns stadionról van szó. Az elején nagyot ment az újpesti tábor is, de a tizenegyes és a véleményes kiállítás megfogta kicsit a szurkolókat is. A szünetben már 3–0 volt az állás, ekkor őszintén féltem egy megalázó zakótól, de ahogy néztem, sokan így voltak ezzel.

— volt, aki így reagált, és ahogyan erre meg is jegyezte valaki:

Az első harminc percben nagyot ment az Újpest, sikerült eltalálni a kaput is, és az első bekapott gól láthatóan nem törte meg a küzdőszellemet. A második gól után, főleg a kiállítás miatt sajnos még a szépítésre is elszállt a remény, és ez a csapaton is érződött.

Többen is a bírót szidták a tizenegyesnél, egészen sajátos módon:

A második játékrészben szerencsére nem erőltette a Sevilla a támadásokat, az Újpest pedig hősiesen küzdött tíz emberrel is. Nagyon sajnáltam az utolsó pillanatban bekapott negyedik gólt, a 3–0 már-már nagy eredmény lett volna a körülményeket tekintve. 4–0 lett a vége, így sincs miért szégyenkeznie az Újpestnek, helytálltak a srácok. A szurkolókat hatalmas dicséret illeti, a második félidő elején ugyan volt egy időszak, amikor a csalódottság volt a jellemző, és nem annyira volt biztatás, de a végén még volt egy nagy szurkolás. A játékosok a végén kijöttek megtapsolni minket, ahogy mi is megtapsoltuk őket, nagyon szép jelenet volt ez a végén.

Búcsúzóul még meg kellett várnunk, amíg mindenki elhagyja a stadion, így nagyjából éjfélre sikerült kijutni.

A várakozás alatt összeismerkedtem egy Valladolid-szurkolóval, aki Baszkföldről eljött az Újpestnek szurkolni, a lila-fehér csapatok barátságának jegyében. Imádtam, bár angolul nem tudott semmit, a Google segítségével értekeztünk, de annyit megtudtam, hogy szereti az Újpestet, nagy Valladolid-fan, a Sevilla pedig erősen balos csapat. Ez utóbbi megmagyarázza, miért akartak a sevillai ultrák az újpestiekkel balhézni. Újdonsült baszk barátom bizonyítékot is mutatott a sokat emlegetett balhéról, 20-30 antifa rátámadt egy maroknyi újpesti huligánra. Az ökölharc helyett a spanyolok késeket szedtek elő, ebbe már nem álltak bele az újpestiek, így elmenekültek a parkolóból. Erről videó is készült, nem más, mint a baszk szurkolótársunk vette fel a jelenetet.

Ennek tudatában kicsit féltem, amikor hazasétáltam a stadiontól, de nem tudtam mást tenni, ugyanis éjszakai busz nem volt. Szerencsére semmi atrocitás nem ért, sőt, másokat sem, a meccs után nem történt semmi.

Összességében nagyon elégedett vagyok, nagyon nagy buli volt ez! Az Újpest egy európai sztárcsapat ellen játszhatott a nemzetközi kupában, ez hatalmas dolog. A négygólos vereség nem szép, de tisztességes eredmény, hatvan percig tíz emberrel játszva ennél többet nem lehetett elérni. Azt pedig csak mellékesen jegyzem meg, hogy ugyanebben a stadionban májusban a Real Madrid is kapott három gólt...

A visszavágón bízok egy újpesti gólban, nagy csoda lenne, de talán összejöhet. A továbbjutás nem kérdés, de sorsolás előtt sem volt az, a Sevilla más szférában létezik, mint az Újpest. Az viszont nem is lehet kérdés, hogy mennyire megérte 3000 kilométert utazni ezért a csodáért!