Ülünk a Vezérben. Domonkos Laci barátom – parádés író, s közíró – meg én.

A Vezér már sokat látott. Mármint minket. Sokszor ültünk itt, és olykor – a sokadik pohár után – sokat is mondtunk volt. Sokszor hangosan. Most kicsit csendesebbek vagyunk. Nézünk magunk elé.

– Láttad? - töri meg a csendet barátom.

– Persze.

– Nem semmi…

– Hát nem – bólintok, s mégiscsak nyúlok a pohár után. Mert hát erre inni kell.

– S mit gondolsz? Nézek a kezemben lévő korsóra, s csak kimondom. Minek kerülgessük? Főleg így, egymás közt.

– Szerintem Horthy nem volt ilyen ügyes. Nem csinálta ennyire jól. Ez az igazság.

– Így van! – bólint ő. – De hát a módszerek is mások ma már.

– Ez kétségtelen. Bár gyanúm szerint azok a módszerek már akkor sem voltak korszerű módszerek.

– Azt nem tudom. De most végre, ismét eljött az idő.

– El. És most nem szabad hibázni.

– Nem. Ezért kell még a kultúra. Még az is. Azt meg kell lépni!

– Szerintem meg fogjuk.

A szomszéd asztalhoz most társaság telepszik. Hangosak. Igazi, jó egyszerű népek. Végignézünk rajtuk, majd lassan másról kezdünk beszélni. Nem rájuk tartozik. Mellesleg nem kell mindent kimondani. Főleg avatatlan fülek hallatán.

Csak csinálni kell.