Az Európai Unió előtt álló egyik legnagyobb kihívást napjainkban a tiltott kábítószerek piaca jelenti, amely mára a legdinamikusabban fejlődő bűnözői piaccá vált. Miként azt a vonatkozó legfrissebb uniós stratégiák is megerősítik, a kábítószerhelyzetet a migrációs válság megjelenése még összetettebbé, és kezelését még nehezebbé tette, vagyis a közösségnek az újabb kockázatokkal szemben már más szemléletmóddal kell (kellene) felvennie a harcot.

Nem kevés pénzről van szó: számítások szerint az Európai Unió polgárai évente közel 25 milliárd eurót, azaz körülbelül 8 ezer milliárd forintnyi összeget költenek drogokra, amihez csak viszonyításképpen rögzítsük: Magyarország költségvetése jelenleg mintegy 20 ezer milliárd forintos.

Az Európai Bizottság tavaly elképzelésekkel állt elő a 2013–2020-as időszakra szóló, kábítószer elleni uniós stratégia kapcsán, és úgy értékelt, hogy szükséges lenne átgondolni a közösségi drogpolitika szakpolitikai keretét és prioritásait az új kihívások tükrében.

A dokumentum nem tagadja, sőt kiemeli a 2017–2020-as cselekvési terv tervezetének talán legfőbb újdonságát, vagyis a megváltozott hangsúlyt a migrációs fejlemények, különösen az európai biztonsági stratégia összefüggésében, magára a kábítószer-kereskedelemre, a terrorista csoportok és tevékenységek finanszírozására, a migránscsempészésre, valamint a veszélyeztetett csoportok kifejezett bevonására koncentrálva a kábítószer-kereslettel kapcsolatos intézkedésekben.

Ugyanakkor az EU egyik szerve, a Kábítószer és Kábítószerfüggőség Európai Megfigyelőközpontja (European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction, EMCDDA) a bevándorlók szemszögéből közelíti meg a problémát. A hivatalos adatok szerint a 100 alkalmazottat foglalkoztató uniós szervezet szerint bár sok bevándorló alacsonyabb arányt mutat a pszichoaktív szerek használatában, mint a befogadó közösségek, ám egyesek különböző sérülések – például trauma, a munkanélküliség és a szegénység, a család és a társadalmi támogatás elvesztése, valamint a normatívan kedvezőtlen környezetbe való költözés – miatt nagyobb mértékben veszélyeztetettek a szerhasználat tekintetében. Okfejtésük alapján a kábítószereket használhatják a migránsok a „bevándorlási státusz körüli trauma, az unalom, a bizonytalanság és frusztráció kezelésére.”

Magyarország álláspontja világos, hiszen a kábítószer-stratégiát egy általános biztonsági stratégia részeként kezeli; a hazai hatóságok mostanra fokozták a kábítószer-bűnözés elleni küzdelmet, így például 2017 elején a Budapesti Rendőr-főkapitányságon (BRFK), az 1990-es évekhez hasonlóan ismét önálló kábítószer-bűnözés elleni osztályt hoztak létre.

Bár az Európai Bizottság egyes megállapításai jó irányba mutat(ná)nak, a konkrét terveknél már megreked valahol félúton, így a bizottsági anyag a kábítószer-kínálat csökkentésére nem javasol hatékonynak tűnő preventív megoldásokat, valamint a kockázat- és ártalomcsökkentést célzó intézkedések és egyéb javaslatai az általánosságok szintjén maradnak, és nincsenek összekapcsolva az új biztonsági kihívásokkal.

A könnyű drogok kapcsán ugyanakkor az Európai Unióban, de az egyes tagállamokban is megfigyelhető már egy erősen „puhuló” álláspont, vagyis például a már 84 millió uniós polgár által használt marihuánával (kannabisz) kapcsolatosan megengedő nézőpontok terjedése. Az EU sokkal inkább maga próbál igazodni a tagállamok marihuánapolitikájához, ami hosszú távon nem jó jel: a Tanács 2004/757/IB kerethatározata (2004. október 25.) csupán arra kötelezi az EU tagállamait, hogy a kannabisz „jog nélkül elkövetett” termesztését nyilvánítsák bűncselekménynek. A vonatkozó EU-s jogszabályok ilyen jogcímen kifejezetten csak „a (tagállami törvények által meghatározott) személyes fogyasztásra” vonatkozóan zárják ki a termesztés lehetőségét.

Az ügyesen lavírozgató EU-s szabályok nyilvánvalóan visszahatnak tagállami szintre, ami még példának okáért az egyik legkonzervatívabb Olaszországon is érezteti hatását; itt a „lágyan tiltó” modell (az 1990. évi Iervolino-Vassalli törvény) szabályozását erősen szigorították a 2006-os Fini-Giovanardi törvénnyel (amely a könnyű és kemény drogokat lényegében azonos alapra helyezte), majd visszajutottak a jóval lazább kriminalizációig (egy 2014-ben született, jogszabályi alkotmányosságot vizsgáló alkotmánybírósági döntés nyomán). A tagállami szabályozások mindig igyekeznek figyelembe venni a nemzetközi környezetet, és az uniós intézményekben jelen lévő lobbicsoportok, az egyes jogvédők és tanácsadók tevékenysége nyomán sem szigorodhatott az Európai Unió könnyű drogokkal kapcsolatos politikája az elmúlt tíz-tizenöt évben.

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy mennyire volt észszerű az olasz alkotmánybíróság döntése, amely hatályon kívül helyezte Silvio Berlusconi kormányának azt a 2006-os törvényét, amely nem törekedett a könnyű (marihuána, hasis) és a kemény drogok (heroin, kokain, amfetamin, LSD) közötti különbségtételre.

Azonban magában a megközelítésben, az egész Európai Uniót jellemző stratégiai gondolkodásmódban jól tapintható a szoros összefüggés: amiként a könnyű drogokkal kapcsolatos puhább álláspont, úgy a (részben a migráció miatt) új kihívást jelentő nyugat-európai kábítószer-bűnözői piac elleni mértéktartó küzdelem sem lehet véletlen egy a politikai korrektség miatt mára már gúzsba kötött közéleti diskurzustérben.