Nem mondok vele újat: a hazug kifejezések mindig hazug gondolkodást takarnak.

Emlékszem, húsz évvel ezelőtt mennyire dühös voltam, amikor Franciaországban, a Champs-Elysées egyik multiplex mozija kirakatában jegyszedőnőt kerestek és azt az ablak üvegén hirdették. Ahogy hirdették, amiatt voltam dühös. Ugyanis pontokba szedték, hogy mit írjon a levélben a jelentkező. Név, cím, életkor és végzettség – ez rendben, logikus. Majd első (mondhatni) esszékérdés: mi motiválta, hogy jegyszedőnek jelentkezett? (Mégis, mi? Nincs állása és meg akar élni.) A mozi nem akarta beérni az igazsággal, hanem valamilyen hazugságot akart kipréselni a jelentkezőből. Második esszékérdés: miért fontos a számára, hogy jó csapatban dolgozzon? (Nem, nem az a fontos. Nincs állása és meg akar élni.) A „jó csapat” kifejezés hazugságán túl már a válaszadást is sugallták, mit sugallták, agresszíven követelték. Nem azt kérdezték, hogy fontos-e, bár már az is elég egyértelmű sugalmazás lenne, hanem azt, hogy miért. Lehet, hogy a jelentkező tesz arra, hogy ki a másik jegyszedő kolléga, sőt, egyáltalán nem akar péntek este elmenni bowlingozni a pénztárosnővel és a kólagépjavítóval, viszont ő maga kulturált ember és udvarias a nézőkkel. Aztán még egy kifejtendő kérdés (nem véletlenül írtam így: esszékérdés) szerepelt a hirdetésükön: miért érzi kihívásnak, hogy egy moziban dolgozhat? A „kihívás” szó ostobaságát és rémséges közhelyességét nem érdemes magyaráznom. És minden elvárás, ami ebből következik.

Nincs állása Párizsban valakinek a kilencvenes évek végén, és hazug kérdésekre hazug válaszokat zsarolnak ki tőle, hogy meg tudjon élni. És nem egy művészmoziban az egyetemi negyedben, a Quartier Latin-ben, ahol van valamilyen kommunikáció jegyszedő és néző között. A Champs-Elysées soktermes mozijait a hollywoodi sikerfilmek foglalták el, a nézők fele franciául nem is beszélő turista, a jegyszedő eltépi a jegyet és kész.

Franciaországban akkor rengeteg embernek nem volt munkája, ha jól emlékszem, bőven 10 százalék felett volt a munkanélküliség, egy munkahelyét elvesztő ember átlagosan másfél év alatt talált újat. Ekkor vezették be a francia szocialisták a gazdaságukat szinte tönkretevő 35 órás munkahetet, mintha így több embernek jutna munka. Igaz, egy tévéműsorban közelítettek a probléma (a kezelhetetlen munkanélküliség) politikailag korrekt megoldása felé: azon elmélkedett néhány szociológus és egy nyelvész, hogy nyomasztó lehet egy munkanélküli számára, hogy munkanélkülinek hívják, sokkal jobb lenne megfordítani. Üdvös lenne álláskeresőnek hívni őket, és így könnyebben viselnék a nehézségeket. Érthető. Így nyilván kisebb problémát jelentett volna lakbért fizetni.

A mozi felhívásában persze egyetlen szó sem utalt a pénzre, a fizetésre. Mintha az nem is lenne fontos. Viszont a jelentkezőt erőszakosan szorították a hazug beszéd felé.

Valamilyen Harrison Ford-akciófilmet láttam, talán ő maga volt az amerikai elnök, úgy rémlik, de annyi biztos, hogy sokat tisztelgett benne és személyesen lőtte agyon a géprablókat. Nagyon untam és a film alatt végig az ostoba hirdetés foglalkoztatott. Amikor kifelé jöttem a moziból, a teremajtót nyitogató két jegyszedőt megnéztem magamnak. Nyilván annak idején ők is átestek hasonló bohóckodáson, őket is arra kényszerítették, hogy mondjuk arról tegyenek vallomást, ők afféle híd szeretnének lenni Steven Seagal és a munkában megfáradt, szórakozni vágyó emberek között. Megnéztem őket, és nagyon elszomorodtam: teljes normális, értelmes, kedves nők nyitották ki a kijárati ajtót. Akik nyilván átestek ezen a hazugságtortúrán.

De emlékszem arra is, hogy egy bőrgyógyász ismerősömnek kellett vennem egy könyvet az afrikai, a fekete emberek bőrét érintő bőrbetegségekről. Hatalmas üzlet állt a Saint Michel-Saint-Germain sarkán, ott, ahol az 1968-asok felszedték az utcaköveket. Kértem a könyvet, de az eladó úgy nézett rám, mintha a Wehrmacht masírozott volna be az üzletbe. Ilyen könyv nincs. Mondom, hogy de, van, az ismerősöm tudja, hogy kiadták. Hosszas keresgélés után a következőt mondta az eladó:

Így mindjárt más.

És néhány hete ismét átéltem Párizsban: bár a fél ország sztrájkol (repülőtér, vonatok, metró vagy éppen a Comédie-Francaise, azaz az ottani Nemzeti Színház), a politikai korrekt beszéd hazugságához ragaszkodó egyes francia emberek szociális megmozdulásnak hívják, ha a még több fizetésért cirkuszoló pilóta nem hajlandó elindítani a repülőgépet és inkább négy órán át várakoztatja az utasokat.

Apropó, Comédie-Francaise. A tavasz ébredése című Wedekind-drámát akartam megnézni, látványos, expresszinoista előadás. A színház bejáratánál a nézőtéri felügyelő várta az embereket az előadás előtt fél órával. Láttam, hogy valami nem stimmel, megkérdeztem: lesz előadás? Azt mondta: igen, de ezúttal szövegközpontú előadás lesz. Rosszat sejtettem, de még udvarias voltam. Annyit kérdeztem: ezt hogy érti? Így folytatta: a mai előadáson a nézők elsősorban a szövegre koncentrálhatnak majd. Már kevésbé voltam udvarias, mert végleg megértettem, hogy nem lesz normális előadás, ezért így folytattam: úgy érti, jól fognak artikulálni a színészek? Öööö, nem, válaszolta. Szociális megmozdulást tartanak a díszletmunkások, mondta, ezért nem lesz semmilyen díszlet (így persze világítani sem lehet). Vagyis, a színészek egy széken fognak ülni és elmondják a szerepüket.

Sorra váltotta vissza mindenki a jegyét. Feltehetően egyetlenegy nézővel sem tudott többet ott tartani a szövegközpontú előadás kifejezésével, mintha azt mondta volna: sztrájk van és így csak felolvasószínház lesz. A hazugság már nem hat, de még ott van a korrekt beszéd. Korrekt. Voltaképpen milyen ironikus ez a kifejezés. Korrekt.

És akkor itt van az Eiffel-torony üvegkerítése. Még a hivatalosan konzervatív Figaro is arról elmélkedik, hogy esztétikus-e vagy sem az üvegkerítés és a kordon az Eiffel körül. (A migránsok betelepítésével kapcsolatban riasztóan kezd megengedő lenni egyre több jobboldali újság.) Esztétikus. Erről okoskodni. A Figaróban ez legalább csak egy rövid eszmefuttatás. De láttam olyan híradós tudósítást, ahol az ok fel sem merült. Csak az, hogy szép lesz-e vagy sem. Megnyugtattak: igen, szép lesz. Igaz, arról nem beszéltek, hogy mindez miért kell.

Az az igazán riasztó, amikor az elmebeteg, abszurd állapot válik természetessé. Franciaországban ez már megtörtént. Senki sem csodálkozik azon, hogy körbe kell keríteni az Eiffel-tornyot. Mert így biztonságos lesz. Kommandósok és védőfal kell ahhoz, hogy a muszlim terroristák ellen megvédjék a világ leglátogatottabb emlékművét a város közepén. A veszély már egy jó ideje nem (csak) a francia–olasz határon van. Bejött a város közepébe. Az üvegfal logikus – igen, jó, hogy felhúzták. De emellett nem a probléma gyökerét kellene végre kitépni? Nem a bevándorlást kell megszüntetni? Nem az első dzsihadista e-mail után kell kidobni a radikalizált muszlimot az országból?

És addig marad az a hazugság is, hogy magát a problémát nem lehet megoldani. Pedig dehogynem.