Ha szeretnénk megérteni a Trianonhoz vezető ok-okozati összefüggéseket, akkor madártávlatból kell rátekintenünk a Kárpát-medence történelmére.

Az egymással is hadakozó magyar nemesi főurakat és a mohácsi csatából elkéső Szapolyai Jánost éppúgy felelőssé tehetjük az egyik legnagyobb magyar sorstragédiáért, mint mondjuk a megszálló románokat vagy a „szlovákokat.” A magyar történelem egymással hadban álló pártütők viadala, hiszen az István-Koppány, a Kelet-Nyugat, a nemzeti-szocialista alapmotívum végigkíséri tragikus múltunk minden mozzanatát.

A régi Rómában volt egy rendkívüli jó – inkább pragmatikus – szokás. Békeidőben a szenátusban egymással rivalizáló patríciusok végeláthatatlan vitákban döntöttek az ország ügyeiről, míg háború vagy valamiféle nagy tragédia esetén egy erőskezű vezetőre, egy diktátorra ruházták át a főhatalmat, aki legjobb tudása szerint elhárította a veszélyt.

Nekünk a békeidőben és a háborúban is alig-alig akadt erőskezű, bátor vezetőnk. Sőt, inkább hitványokkal és pártütőkkel vert meg a sors. Alig van olyan történelmi pillanat, amikor egy-egy államférfi felismerte a helyzetet és lépett. A döntő pillanatokat rendszerint vagy elmulasztottuk, vagy rossz lóra fogadtunk.

A mohácsi csatával és az azt megelőző pártütéssel, majd a török megszállással vette kezdetét Magyarország pusztulása, mely Trianonban teljesedett ki. A török időszakban vidékek néptelenedtek el, amelyeket aztán román és szlovák pásztorok fokozatosan belaktak, a román és szlovák anyák pedig fokozatosan meghódítottak. A felvidéki, délvidéki és az erdélyi nemesség vesztét az olcsó munkaerőbe vetett hit okozta. (Brüsszel, vigyázó tekintetedet Trianonra vesd!) Azzal nem számoltak sem a Bánffyk, sem a Wesselényik, hogy ha behívnak pár százezer románt azok helyére, akiket nem tudtak megvédeni a törökök pusztításától, akkor előbb-utóbb a fejükre nőnek. Kezdetben az etnikai felhígulás a kiváltságosokat nem is zavarta, hiszen a románok, szerbek, szlovákok kapálni pont úgy tudtak, mint a magyar jobbágyok. Ráadásul ők még csak nem is elégedetlenkedtek. Eleinte.

A magyar nemesség megosztottsága, majd bécsi dorbézolása oda vezetett, hogy a szerbek, szlovákok, ruszinok, románok kerekedtek felül. Fokozatosan belakták a történelmi Magyarország régióit, megalapították saját intézményeiket, saját kulturális tereiket, majd vártak. Tudták, hogy egyszer eljön az ő idejük is.

Kár lenne tagadni a nyilvánvalót, 1910-re a Nagy-Magyarország már nem volt se nagy, se magyar. Felmerült az akkori nemesség józanabb soraiban az ország etnikai egységesítése, de rá kellett döbbenniük, hogy hiába akarnak magyarokat költöztetni az elromásodott vidékekre, egyszerűen nincs elég magyar. A mítoszokkal ellentétben Erdély elrománosítását nem Ceausescu kezdte, hanem a magyar nemesség, a hírhedt diktátor csak befejezte azt.

Majd fél évszázad alatt alig akadt olyan politikai vezető, aki konkrét, hosszú távú elképzelésekkel lépett volna fel a magyar politika porondjára. Míg a franciák megteremtették a nemzetállam és az államérdek örök és elévülhetetlen eszmeiségét, addig a németeket Bismarck egyesítette, hogy aztán két vesztes világháború, egy népirtás és egy felosztás után is ők legyenek a világ egyik legmeghatározóbb országa. Amíg a hollandok és az angolok a világ feletti uralomra törtek, addig mi önmagunkkal vívtunk végeláthatatlan csatákat, hogy a háború végén ugyanott legyünk, ahonnan elindultunk. Vagy még ott sem, hiszen az ébredő és kétségkívül hasznos nacionalizmus zöreje felébresztette a nem létező román és szlovák nemzetet is, amelynek vezetői aztán minden fronton életképesebbnek, alkalmazkodóbbnak és egységesebbnek mutatkoztak, mint a mi pártoskodó, a nemzeti érdeket folyamatosan szem elől tévesztő elöregedett és korszerűtlen elitünk. 

Kárpátalja, Vajdaság, Erdély és a Felvidék megszállása, majd elcsatolása egy több mint fél évezredes magyar történelmi fejlődés eredménye. Kétségtelen, hogy a határok meghúzása nem etnikai, hanem pillanatnyi erőviszonyokat tükrözött, hiszen Károlyi kormánya zokszó nélkül lefegyverezte a hadsereget, aminek következtében a szomszédos országok pedig egyre nagyobb és nagyobb területeket szálltak meg a Szent István-i országból – hol a győztes nagyhatalmak engedélyével, hol önkényesen túllépve a demarkációs vonalakat.

Románia az antant parancsa ellenére augusztus 4-én bevonult Budapestre. Elsősorban ezért sem szabad annyira komolyan venni a külföldi hatalmak ajánlásait – ugye, kedves baloldal? Károlyi Mihály szerepét kár lenne boncolgatni, a hazaárulás címzetes példája, a mai baloldal példaképe – talán nem véletlenül. Éles helyzetben ő a lehető legrosszabb lépést tette meg. Hát igen, baloldal.

A szomszédos népek kultúrahordozó jellemzőit jól illusztrálja az a két eseménysor, amely a megszállás idején játszódott le.

A korabeli rossznyelvek szerint a Budapestet megszálló román katonák még az alkoholalapú parfümöket is megitták, a Magyar Nemzeti Múzeum kirablását pedig egy bizonyos Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok ostorral akadályozta meg. A románok már akkor azt gondolták, hogy történelmet rabolni kell, nem pedig csinálni, így szemüket a magyar nemzet kulturális örökségeire vetették. Megközelítőleg 130 teherautót raktak meg műkinccsel, amikor az amerikai tábornok mindössze egy lovaglóostorral (mert ez volt nála) kiparancsolta az egész román századot, és elvette tőlük a zsákmányt.

Kár, hogy nem volt abból a lovaglópálcából a magyar politikusoknál is legalább egy.

(A történelmi hűség kedvéért azt is érdemes tudni, hogy Bandholtz szobrát 1936-ban avatták fel, a szobor pedig azért tartja az ostort a háta mögött, mert Románia annak idején felháborodott, hogy Budapest emléket állít az embernek, aki megvédte a Nemzeti Múzeum kincseit a szervezett román fosztogatástól. Még ebben is kompromisszumot kötöttünk.)

A 20. században a magyar történelem szempontjából két meghatározó eseményt (1918 és 1945) sikerült elrontanunk. Amikor 1918-ban mindenki a kommunista hatalomátvételtől rettegett, akkor Magyarországon megalakult a kommunista tanácsköztársaság. Az antanthatalmak még a román és a szlovák területfoglalást is elnézték, gondolván, hogy ha tartósan berendezkednek Magyarországon a kommunisták, akkor minél kisebb terület felett gyakorolhatnak majd hatalmat.

1945-ben, amikor már mindenki sejtette, hogy a náciknak befellegzett, a magyar hadvezetés még mindig kitartott Hitler mellett. Óriási politikai hiba, ami óriási emberveszteséget vont maga után.

A trianoni békediktátum aláírásával a kisantant országai többet veszítettek, ők éppen az egyetlen történelmi lehetőségüket herdálták el.

A példa kedvéért vegyük Romániát, amely Erdély megszerzésével óriási erőforrásokra tett szert, de a bukaresti politikai elit az energiáit nem tudta az ország fejlesztésére fordítani, hiszen azokat felőrölte az újonnan összeszedett területek megtartásáért vívott küzdelem. Románia hiába duplázta meg területeit, igazából sohasem tudta integrálni azokat, így az első adandó alkalommal el is veszítette őket.

A román politikai elit még a magyarhoz képest is köldöknézőbb. Az ország fennállása óta egyetlenegy stratégiát sem dolgoztak ki, amely a török és tatár fennhatósága alól felszabaduló ország integritását szolgálta volna. Románia rövid ideig volt igazán független, szuverén nemzetállam. Hiába kapták meg Erdélyt, semmit sem tudtak kezdeni vele. Lezüllesztették, kirabolták, tönkretették. 

Románia ma ugyan független, de nem szuverén. A főhatalmat – ahogy történelmük folyamán mindig – idegen uralom gyakorolja. Most éppen a NATO és az USA mellett multinacionális cégek a tótumfaktumok. Románia vezetői csak végrehajtók, végrehajtják azt, amit Washingtonban vagy Brüsszelben eldöntenek.

Az 1919-ben meglobogtatott lovaglóostor mind a mai napig ott lebeg a románok szeme előtt, vezető politikusaikat amerikai nyomásra lecsukják, altalajkincseiket és természeti erőforrásaikat külföldi vállalatok aknázzák ki. Az ország lakosságának harmada külföldön dolgozik, az ország vezetői havonta vesznek fel IMF-hitelt, hogy abból finanszírozzák a külföldi cégek infrastrukturális beruházásait, amelyek aztán nem készülnek el.

Hosszú út vezetett Trianonhoz. Kellett egy török vész, egy 1848-as forradalom, kellett egy megosztott, köldöknéző, hosszú távú célokkal nem rendelkező magyar elit. De mindenekelőtt kellettek román, ruszin és más betelepülők, hogy migránst ne írjak.

A magyar nemzet létét a történelem nem indokolja, erre Trianon és a sorozatos megszállások a legjobb példák. De mi még mindig itt vagyunk, összeszedettebbek és egységesebbek vagyunk mint valaha. Függetlenek vagyunk és szuverének. Vannak céljaink, van víziónk Európáról és Magyarországról. A múltat nem lehet visszacsinálni, de törekedni lehet rá. Jobb híján. Szerencsére egy ideje a szél a mi vitorláinkat dagasztja, a kormányos is a helyén, a hajó pedig már rég kifutott.