Igen, május elmúlt, de még messzebbről kezdem.

Húsz évvel ezelőtt lehetett. 1998, esetleg 1999 tele. A huszadik század legnagyobb koreográfusa, Maurice Béjart előadássorozata volt a Chatelet-ban, Párizs óriási színházában. Most építik éppen át, lehet, hogy kisebbítik a nézőteret, hogy kényelmesebben lehessen ülni, de akkor még közel kétezren biztosan befértek. Volt, hogy naponta kétszer játszott ott Béjart fantasztikus svájci táncegyüttese. Mindig telt házzal.

A diótörő ment, Csajkovszkij balettjét – ahogy mindenki várta – átalakította Béjart. Csoda volt. Néha énekeltek, néha tangóharmonikáztak, és persze hihetetlenül táncoltak. A diótörő szenteste játszódik – a valóságban Béjart édesanyja fia hétéves korában éppen szenteste halt meg. Erről szólt A diótörő. Hihetetlenül modern, új, minden sznobéria nélkül zseniális volt. És amikor az előadás a vége felé közeledett, jött a harmadik felvonás nagy kettőse, a balettirodalom csúcsa, mindenki arra volt kíváncsi, ezt hogy oldja meg Béjart, hogy fordítja ki. Elindult volna a nagy kettős, de az egyik balett-táncos leállította a zenét és annyit mondott: nem. Ez maradjon úgy, ahogy a nagy Petipa megálmodta. (Petipa a tizenkilencedik század legnagyobb koreográfusa volt, a klasszikus balett őse). És Petipa leghíresebb kettősét nem írta át Béjart, hanem azt a részt úgy táncolták el, ahogy több mint száz éve változatlanul teszik. A tökéletes remekműhöz még a legeredetibb újító sem nyúlt hozzá. Tisztelet nélkül nincs újítás.

Amikor a táncos egy mikrofonnal a kezében bejelentette a nézőknek, hogy (a legnagyobb újító) nem újítja meg a tökéletest, hanem úgy hagyja, a Chatelet nézőtere tapsviharban tört ki és körülöttem többen azt mondogatták: Vilar, Béjart, Salazar. Amikor pedig vége lett az előadásnak és az egész színház felállva ünnepelte Béjart-t, érezhetően valamiféle '68 elleni tüntetésnek tűnt az egész. A csendes többség tüntetése, amelyik rajong a nagy művészekért, rajong az újítókért és rajong egyúttal a megőrizendő hagyományokért. 1968 szereplői és gyerekei tüntettek. (A Chatelet nézőterét messze nemcsak a gazdag párizsiak töltötték meg.) 1968 szereplői és gyerekei igen: de nem azok, akiket a fotókon, dokumentumfilmekben éjjel-nappal láthattunk. Hanem az a csendes többség, amelyik akkor igazán csak egyszer hallatta a hangját. 1968. május 30-án, amikor egymillióan (még a baloldali újságok szerint is legalább 400 ezren) tüntettek a rend mellett, de Gaulle elnök mellett, az utcaköveket felszedő egyetemisták ellen.

Vilar, Béjart, Salazar. '68 egyik legabszurdabb szlogenje.

Avignont Jean Vilar, a nagy színházi újító alapította a második világháború után. Aztán kitalálta, hogy nemcsak színház lesz ott, hanem film, sőt balett is – és meghívta Béjart akkor már világhírű együttesét 1967-ben. A hihetetlen siker miatt a következő évben is. 1968-ban, júliusban. A párizsi május véget ért, szó szerint és átvitt értelemben is. Az egyetemisták felszálltak a vonatra és lementek Avignonba tombolni. Lényegében megakadályozták a fesztivált, megakadályozták, hogy a francia együttesek fellépjenek. (Béjart XX. század balettje nevű együttese belga volt – később alapította meg svájci együttesét). Vilart a nagy hagyományok miatt gyűlölték, Béjart-t a világsikere miatt. Szinte éjjel-nappal tüntettek, sőt, amikor megtudták, hogy melyik avignoni szállodában lakhat Béjart, a hotel elé mentek és órákon át azt kiabálták: Vilar, Béjart, Salazar. Később már az egész városban ezt üvöltötték. Béjart társulata mégis fellépett, akkor viszont az előadást zavarták meg. (Ahogy majd évtizedekkel később teszi Budapesten éppen Béjart egykori csodálatos első táncosával, az akkor már évtizedek óta ismét Magyarországon élő és dolgozó nagy művésszel, Markó Ivánnal egy Gulyás Márton nevet viselő aktivista.)

Vilar, Béjart, Salazar. A zseniális színházalapító, a zseniális művész és egy diktátor. (A portugál Salazar akkori fogalmak szerint diktátor volt, a baloldal véleménye szerint fasiszta, megítélése azóta persze árnyaltabb lett – egyébként ha néhány héttel később van a fesztivál, a tüntetőknek más politikust kellett volna szidni. Salazar ugyanis elesett a fürdőszobájában 1968 augusztusában, beverte a fejét és sohasem tért magához.) Akit egy sorban emlegetnek egy diktátorral, arról már mindent el is mondtak. Ösztönös és aljas trükk.

De a hatvannyolcas fiatalokat ez nem érdekelte. Õk senkit nem szerettek, aki beérkezett, sikeres vagy legalább nem deklarálja, hogy velük van. (Godard-t vagy Truffaut-t elfogadták, mert ők elég erőteljes gesztusokat tettek a diákmozgalmaknak.)

Hogy Béjart-t fasisztázták, az azért volt különösen nevetséges, mert ő Avignon előtt éppen Lisszabonban volt, ahol szerepelt egy Salazar elleni tüntetésen. Persze, a hatvannyolcasokat ez sem érdekelte. Nevetségesen salazároztak. Igaz, ezen Béjart harminc évvel később sem tudott nevetni.

A negyvenedik évfordulón is inkább 1968 csodájáról lehetett olvasni. Rengeteg könyv jelent meg, többségük dicsőítette az eseményeket. Emlékszem, hogy amikor a negyvenedik évforduló előtt egy évvel, 2007 nyarán Tusnádfürdőn Orbán Viktor megkérdőjelezte '68 addig szentnek tartott értékeit, Párizsig ért a felháborodás. Most, az ötvenedik évfordulón legalább a francia jobboldal kezd szembenézni az igazsággal, hogy a jogos követeléseken túl más is volt '68. És szembenézni 1968 következményeivel is. Hogy 1968 nemcsak a szabad szerelem romantikus liberalizmusa. Hanem a politikai korrektség terrorjának a bölcsője is. Hogy '68-ból következik a bevándorlás liberalizmusa, a migráció liberalizmusa.

Pier Paolo Pasolini, a nagy olasz költő és rendező azt mondta '68-ban: magam is megdöbbentem, hogy mennyire ellenszenvesek számomra a lázongó egyetemisták, mennyire nem tudok az egyetemisták mellé állni, amikor látom, hogy a francia rendőrök verik őket. Megdöbbentem, hogy a szimpátiám miért a rendőrök mellett van. Majd a gondolatát így folytatta: azért, mert ezek az egyetemisták a gazdag emberek gyerekei, a rendőrök pedig szegény, elesett emberek gyerekei.

És ez így is maradt. 1968 lett az újbaloldal (bizonyos értelemben álbaloldal) szülőanyja. Az ideológia mániákusaié, a gazdag baloldaliaké. Akik nem szeretik a hagyományokat (Vilart), nem szeretik a zseniket (Béjart-t). Franciaországban „kaviárbaloldalnak” hívják a '68-ból kinőtt, gazdag, dogmatikus-ideologikus, hatalomra került baloldaliakat. Klasszikus példája Ségolene Royal, a francia szocialista párt egykori vezetője, akit 2007-ben Sarkozy vert meg az elnökválasztáson. Vagy Royal élettársa, négy gyerekének apja, Francois Hollande, a későbbi szocialista elnök.

A hatvannyolcasok, miközben túlléptek mindenkin, elég szép évtizedeket teremtettek. Nem országaiknak, hanem saját maguknak. A Marseille-ben született Béjart úgy halt meg, hogy a francia állam – néhány kitüntetésen túl – nem sok mindenben segítette. Első együttesét a belga állam támogatta, a másodikat a svájci. Sok emberen végigmenetelt hatvannyolc. A hagyományok ellenségei, a tisztelet ellenségei, a nemzetállamok ellenségei egészen mostanáig meneteltek. Mostanság van ennek vége.

Ötven évre volt szükség, hogy a kaviárbaloldal már tényleg ne kelljen senkinek. Elmúlt a május.