Reggel volt. Szép, tavaszi reggel. Az a fajta tavaszi, madárcsicsergéses reggel, amikor már egészen korán hét ágra süt a nap, de a makacs, és az elmúlásba beletörődni képtelen hideg, még belemar egyet-egyet az ember arcába, csak hogy jelezze: itt van még, nem múlt el nyomtalanul. De visszavonhatatlanul tavasz van, és tél tábornok provokációira csak szórakozottan, mosolyogva húzza összébb a pulóverét a magamfajta, a gyermekeit az iskolába fuvarozó apuka. Vagy csak elereszt egy szösszenetet – alig hallhatóan – Tóta W. munkásságából, ha bedőlve a szikrázó napsütésnek mindössze egy szál pólóban vágott neki a pénteknek. 

Ilyenkor az ember fütyörészve és előzékenyen enged át minden gyalogost az Árpád híd közelében lévő zebránál. Még azt a magas, hórihorgas, kimondhatatlan nevű, exnemzetes szakállast is, akit legutóbb a szombati tüntin látott s hallott szerencsétlenkedni, hiszen minden szép, az ellenzék atomjaira hullva, az ellenzéki újságírók egyik része pedig vagy épp  most fog hozzá a “miért vesztett az ellenzék” című sorozatának hatodik részéhez , vagy épp sokadmagával egy állásinterjún unatkozik, és hogy valahogy elüsse az időt, amit várakozással kénytelen tölteni, pont ezt a publit olvassa, pont azon az okostelefonján, amivel szombaton még világítva jelezte a fejlettnyugatnak, hogy nem lehet már tovább tötymörögni, eljött az ideje a cselekvésnek, a hetes cikkely elindításának, no és persze Magyarország azonnali katonai megszállásának, majd demokratizálásának, hiszen ez a szerencsétlen nép már megint Orbánékra szavazott. 

Mondom, hibátlan reggelre ébredtem, de történt valami, ami ezt az idillt apró darabokra törte. 

Most üveges tekintettel bámulok ki az ablakon, és próbálom megérteni mi történhetett. 

Próbálom összerakni az iszonyat mozaikdarabjait. 

Mikor ugyanis hazaértem, ez fogadott:

Liberális barátaink újfent – két hét alatt immáron tizedszerre – az ország elhagyásával fenyegetőznek, tüntetést szerveznek, és címlapok tucatjain sírva harsogják, micsoda ocsmányság mérgezte meg – a szocialista, szabaddemokrata kormányok alatt még kristálytiszta, de mára már a gyűlölettől és a szír mérnökök vérétől zavarossá vált – közéletünk vizét. 

Az egyik ellenzéki televízió még a szokásos reggeli lapszemléjét is ezzel a felháborító és túlzás nélkül az egész világot megrázó hírrel kezdte. 

Mert történhet bármi. Észak-Korea vezetője 65 év után békét köthet, és elkezdheti leszerelni az atomfegyvereit. A két Koreát irányító férfi, mint két szerelmes kamasz, ugrabugrálhat boldogan, egymás kezét fogva a két háborúzó országot már emberemlékezet óta elválasztó határ hol az egyik, hol a másik oldalán. 

Virágokkal az utcára vonulva, békegalambokat eregetve, énekelve és táncolva ünnepelheti az egész világ, hogy egy emberöltő óta tartó szembenállás végre befejeződni látszik, de mindez eltörpül akkor, amikor olyan emberi szavakkal leírhatatlan iszonyat történik, mint amivel ma volt kénytelen szembesülni az emberiség. 

Minden olvasómat tisztelettel, de határozottan megkérem, hogy üljön le, kapaszkodjon meg, vegyen egy mély levegőt, és készüljön a lehető legrosszabbra. A 18 évüket be nem töltők pedig a saját érdekükben legyenek kedvesek, hagyják el az oldalt, mert ami most következik, azt csak meglett, sokat tapasztalt felnőtt emberek képesek elviselni. Talán még ők sem. 

Nem is tudom, hogy fogjak hozzá..

Talán az lesz a legjobb, ha rögtön a közepébe vágok, hiszen a népi tapasztalat is úgy tartja, hogy a ragtapaszt is a lehető leggyorsabban kell letépni. Úgy fáj a legkevésbé.

Szóval:

Fekete Pákóra Makón, a szerb-magyar határtól 20 kilométerre egy idős hölgy ráhívta a hatóságokat, lévén, hogy a távolság és a Pákóra a megszólalásig hasonló pigmentációval rendelkező honfoglalók – két éve még rendszeres jelenléte – miatt migránsnak hitte. 

Persze amint közelebb ért a feljelentett fekete bőrű művészhez, azonnal rájött, mekkorát tévedett, hisz azzal a méltán híres, korszakos alkotóval sodorta össze az élet, akihez olyan örök érvényű slágerek kapcsolódnak, mint az 

“Ádd idé á didit , á didit ádd idé”,

illetve a vitán felül stílusteremtőnek tekinthető 

“szóke, bárna, csák nézok jobbra balra” című klasszikus. 

A bejelentést tevő hölgy elszégyellvén magát, őszintén és szinte azonnal elnézést kért a magyarországi könnyűzene állócsillagától. Ezt maga az élő legenda – Pákó – mesélte el nevetve és szinte kifogásolhatatlan magyarsággal az RTL Klub kameráinak. 

A hihetetlen történetet bemutató műsorból az is kiderült, hogy midőn az orbáni diktatúra brutális, rasszista és minden kétséget kizáróan fajgyűlölő karhatalma a helyszínre vezényelte két, szélsőségesen agresszív tagját, azok megkezdték az igazoltatást. Aki a történet ezen pontján azt hitte, hogy a fentebb leírtakat nem lehet tovább fokozni, az nem is tévedhetett volna nagyobbat. 

Miután a rezsim két karhatalmistája megkapta Fekete művész úr okmányait, a legsötétebb, legvészterhesebb időket idézve megkérdezték:

– Te nem a Pákó vagy? 

– De, én vagyok. 

Jött a szinte már szemtelenséggel felérő, vakmerő válasz. 

– Neked nem is kellett volna igazolnod magad. 

Mondták, szinte egyszerre a gyilkolásra programozott, minden mozdulatukkal profizmust és a fasizmus bűzét árasztva a félelmet keltő elitosztagosok. 

Ha nem a saját szememmel láttam volna a riportot, talán azt hihetném, hogy a történetet csak valami hollywoodi stúdió boszorkánykonyhájában kotyvasztott, túlzásoktól hemzsegő, minden realitást nélkülöző, hatásvadász forgatókönyvből másolták ki. 

De nem...

Ez a valóság...

Ez valóban megtörtént...

A szerb határtól egy köpésre, ahova két éve még több százezer migráns szökött át mindenféle okmány vagy igazolvány nélkül, attól a helytől nem messze, ahol jelenleg is rengeteg bevándorló várakozik a tranzitállomáson, hogy továbbmehessen Európába, egy helyi lakos migránsnak nézett egy fekete bőrű embert, majd értesítette a hatóságokat. A rendőrök pedig intézkedtek. 

Szavak nincsenek. 

Illetve talán mégis. 

De azokat most inkább nem írnám le.