Miután a magyar ellenzéki propagandaoldalak rájöttek, hogy Bécsben nincsenek is migránsok, most Brüsszelről derült ki számukra, hogy ott meg no-go zónák nincsenek. Könnyen lehet, hogy ha felhívják az egyik brüsszeli taxitársaságot, tényleg el is hiszik azt, amit írnak.

Legutóbb télen voltam Brüsszelben. A hotelben egyik este szóltam a recepciósnak, hogy hívjon nekem taxit. Elkezdett telefonálni, jó néhány perc után a taxitársaság fel is vette. Cím, mikor, milyen névre, bankkártyával akarok-e fizetni vagy sem – a szokásos kérdések. A recepciós mintegy közvetített a taxisok és köztem. Miután mondtam, hogy kártyával fizetek, kiderült, értelmetlen volt a kérdés, mert abban a kocsiban, amit küldenének, nincs kártyaleolvasó. Jó, akkor készpénz. Emiatt már kicsit türelmetlen voltam, és amikor a következő kérdést is feltette – pontosan hova utazom –, már dühös voltam és mondtam, hogy most már inkább jöjjön. Erre a taxis a recepcióson keresztül a következőt mondta: sajnos, muszáj tudnunk, mert olyan érzékeny kerületekbe, ahol nem tökéletesen érvényesülnek a jogok, nem mehetünk ki. Mi van? – kérdeztem. A recepciós úgymond fordított. Mondjuk Molenbeek, mondta. Este oda nem megy ki.

Nem, nem Molenbeekbe akartam menni. Úgyhogy jött.

De a kifejezést azóta is ízlelgetem. A korlátozott jogok érzékeny kerületei. Egyrészt hiperpíszi kifejezés – tehát még azt sem mondjuk, hogy no-go zóna. Vagy migránsnegyed. Vagy az európai dzsihadisták központja. Vagy még csak annyit: egy borzalmas hely, ami tele van bűnözőkkel. Nem. A korlátozott jogok érzékeny kerületei. Másrészt pedig a ravaszkodó racionalitás. Nem mer odamenni a taxi este, ami érthető is, de hivatalosan ezt nem mondhatják. Ha felhívom őket, hogy kivisznek-e, azt mondanák, hogy igen, csak éppen nincs taxi. Ezt a trükköt Párizsból bőven lehet ismerni. Próbáljon meg valaki taxit kérni este Sevran külvárosába. Nem fog sikerrel járni. Arrafelé sajnos nincs kocsink. Milyen kulturált píszímegoldás ez! Így a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjén sem esik csorba, hiszen elvben kivinnének, csak sajnos éppen pontosan most nem. És a taxit sem veri szét egyetlenegy sevrani bűnöző sem.

A politikailag korrekt nyelv az 1968 utáni világ egyik legnagyobb hazugsága. Éppen a 888.hu-n írtam arról, hogy egy metrópénztáros azon is megsértődött Párizsban, hogy sztrájknak hívtam a sztrájkjukat. Szerinte szociális megmozdulást csináltak. A politikai korrekt nyelv hazugságával éppen az a probléma, hogy az igazságot fedi el, valamit alattomosan megszépít. Ha egy főváros egyik negyedébe nem lehet bemenni, mert tele van radikális muszlim bűnözőkkel, dzsihadistákkal, bűnözésből élő migránsokkal, miért nem lehet legalább azt mondani, hogy no-go zóna? Már ez is elég finomkodó kifejezés, de legalább pontos. Nem lehet bemenni, ezt mondja. És igaz. Mert nem lehet bemenni.

Pusztán csak érzékeny kerület lenne az ilyen?

Néhány éve jártam Molenbeekben, még azelőtt, hogy a világ talán legkeresettebb terroristája, Salah Abdeslam négy vagy öt hónapig tudott sikeresen elbújni ebben a negyedben. Utána már nyilvánvalóan nem mertem volna odamenni. De 2002-ben még igen. Nem zárom ki, hogy 2003-ban volt, esetleg 2004-ben, mindenesetre akkor, amikor a Molenbeek végül kiesett a belga első osztályból. A kétezres évek elején, az biztos. A kiesés szempontjából lényeges meccsről volt szó, mármint a Molenbeek számára, és az egyik jobb belga csapat volt az ellenfél, az Anderlecht, talán az FC Bruges. A taxi a stadiontól messze tudott (mert) megállni, útközben jegyüzér – illegális cigaretta –, valamint szendvicsárusító migránsok hada, és ami a legbizarrabb: a csapat relikviáit áruló utcai eladók mellett egy Koránt árusító stand is volt. Nyilvánvalóan nem álltak sorba a focidrukkerek a papírkötésű vagy éppen díszkiadású Koránokért, de mégis fontosnak érezte az üzlet tulajdonosa, hogy egy emberét kizavarja a stadion mellé árusítani. Itt is ott vagyunk.

Amikor a stadionhoz értünk, jött a motozás. Hamar fennakadtunk: mindkettőnknél volt ugyanis egy-egy félliteres ásványvíz. Mint kiderült, ha valaki kupakkal akar bevinni egy ásványvizet, el kell kobozniuk, hiszen szerintük így könnyű bedobni a pályára. Nem elvették a kupakot, és hagyták volna, hogy kupak nélkül bevigyük a vizet, hanem az egész ásványvizet elkobozták. Nyilván nem volt kedvünk vitatkozni két nagydarab biztonsági őrrel, kidobtuk az egyeurós vizünket. Nem is bosszankodtunk volna különösebben, ha nem látjuk, hogy a molenbeeki stadion biztonsági őrei amint észrevettek egy-egy nagyobb arab szurkolói csoportot, félreálltak és szó nélkül beengedték őket. A biztonsági őrök nagydarab, kopasz férfiak voltak, egykori munkanélküli belga emberek, nem is különösebben fiatalok. És láthatóan féltek az arab szurkolóktól. A munkájukat elvégezték, hiszen mi nem vihettük be az ásványvizet kupakkal, nem hiába állították őket oda. Azt persze nehéz nekik előírni, hogy ne féljenek. Féltek.

És ez a félelem tart azóta is.

Merényletek, gyilkosságok, terrorakciók, dzsihadisták bosszúja, kávézók, ahova nőket be sem engednek, éttermek, ahova csak migránsok mehetnek be, satöbbi, satöbbi.

A szocialista városvezetés, mint köztudott, elveszítette Molenbeeket. Most már a brüsszeliek attól félnek, hogy Molenbeek nem marad meg csak Molenbeekben. Hanem terjeszkedik. És ez még borzalmasabb félelem.

Molenbeek már elveszett, azzal nem lehet mit csinálni. Maximum ki lehet találni aranyos elnevezéseket, hogy írjuk körül, mi is az a városrész, ahova a helyieken kívül senki nem mer bemenni. Ennyi maradt.