Az első, ami beugrik 2002.

Hogy milyen megkönnyebbülést okozott jobboldali érzelmű választópolgárként akkor elbukni a választásokat.

Igen, jól látta az én kedves olvasóm.

Megkönnyebbültem.

Megkönnyebbültem, mert én mindig is jobboldali embernek vallottam magam, ezt a keresztemet mindig büszkén cipeltem, sosem titkoltam. Sosem a kertek alatt, a kis utcákban jöttem-mentem a jobboldaliságomat jelképező kereszttel. Büszkén vállaltam, hogy ki vagyok, mi vagyok, miben hiszek, hogyan látom a világot és milyen világban szeretnék élni. Sosem futottam el a viták elől.

‘98 és 2002 között viszont a munkahelyen eltöltött minden egyes napom egy vesszőfutás volt. A jobboldaliság – a baloldali nyilvánosság, a liberális értelmiség és a balliberális sajtó által uralt világban – akkoriban egyet jelentett a butasággal, az elvakultsággal, a nacionalizmussal, a fasizmussal, a nácizmus iránti nosztalgiával.

Vállalhatatlan, szalonképtelen és minimum kigúnyolandó, de inkább üldözendő volt az a szerencsétlen, aki azokban a vérzivataros időkben jobboldaliként határozta meg magát.

Ha ez a valaki magyar zászlóval ment tüntetni, esetleg felvetette, hogy a határon túli magyarság sorsa is érdekli, valamint nem csak a melegek és – az akkoriban liberálisainknál még divatosnak számító – fogyatékkal élők jogaiért érez felelősséget, úgy rúgták ki minden tisztességes, demokratikus szalonból, hogy a lába nem érte a földet.

Megkönnyebbültem 2002-ben.

Elmondhatatlanul elegem volt abból, hogy jobboldali média híján fegyverek és pajzsok nélkül vagyok kénytelen részt venni egy egyenlőtlen csatában.

Vitapartnereim számosak, erőszakosak és hangosak voltak. Este megnézték a Bárdos-féle propagandahíradót a TV2-n, közben belekukkantottak az RTL hasonlóan kormánykritikus hangvételű hírösszefoglalójába, reggel megtekintették a Nap-keltét és a kereskedelmi csatornák a kormánnyal hasonlóan ellenséges műsorait, majd megvették a Népszabadságot, a Népszavát, az ÉS-t, a Magyar Narancsot, a 168 Órát, majd a művészbüfébe betérve már érvek tucatjaival vártak. 

“Megírta az újság.”

“Bemondták a Híradóban”

“A Nap-keltében is erről beszéltek.”

A most jobboldali túlsúlyt hallucinálók akkoriban nem aggódták betegre magukat amiatt, hogy a baloldal sajtójához képest gyakorlatilag nem létezett jobboldali média.

Gyakorlatilag. Elméletileg viszont volt egy-két blokád alatt tartott, kiközösített, megbélyegzett sajtótermékünk. 

“A Demokrata náci, a Heti Válasz kormánypárti propaganda, a Magyar Nemzetet meg csak vécépapírnak használhatja egy tisztességes demokrata.” (Jut eszembe mostanában propagandistázó válaszosok: milyen érzés egy falkában propagandistázni minket azokkal, akik 3 éve még titeket kormánypárti újságíróztak?)

Mondták. Sziszegték. Hörögték. Röhögték.

Nem volt médiája a jobboldalnak, így nemcsak a kormányzó pártok voltak képtelenek megvédeni magukat a többségében igaztalan támadásoktól, hanem azok is érvek nélkül indultak reggelente csatába, akik rájuk szavaztak/akik hittek bennük.

A jobboldali polgárok magukra lettek hagyva a mindennapokat átszövő politikai vitákban.

Megkönnyebbültem 2002-ben, hogy vesztettünk. Elegem volt. Elfáradtam.

Belefáradtam, hogy minden egyes olyan hazugságot, pletykát, félinformációt, amivel a kormányt lehet revolverezni, hetekig pörgetett a brutális többsége tudatában dölyfös és arrogáns ellenzéki sajtó, én pedig hetekig kapom a nyakamba a szart a ballib kollégáktól.

Elegem volt a Népszabikkal, a168 Órákkal és Bánó András reggeli intelmeivel felfegyverkezett liberális munkatársak gőgös kioktatásából.

Már csak azt vártam, hogy legyen ennek az egésznek vége. Mert a szívemmel éreztem/tudtam, hogy nálam az igazság, de képtelen voltam megvédeni azt, amiben hittem. Nem volt még  888, nem volt Origo, Pesti Srácok, TutiBlog, nem volt még Megadja, Aristo, Ambrózy és GFG. Nem volt médiánk és a jó tollú újságírókból is hiányt szenvedtünk. (Természetesen akkoriban is voltak egészen kivételesen tehetséges újságírók mifelénk, de az elmúlt 5-8 év során sokkal többen lettek.)

Nem volt, aki a hazugságokra, a ferdítésekre válaszolni tudjon. Azoknak a keveseknek a hangját, akik fel tudták venni a kesztyűt, a tízszeres túlerőben lévő ballipsi újságírók túlharsogták.

Sok minden megváltozott 2002-höz képest.

Az egyik legfontosabb, hogy nem kell behúzott füllel és farokkal közlekednem, ha emberek/kollégák közé megyek.

A jobboldal döntéshozói felismerték, hogy jobboldali sajtó nélkül képtelenség válaszolni a balliberális sajtó hazugságaira. Emiatt nem tudnak a ballib lakájpropagandisták büntetlenül és válasz nélkül pörgetni hónapokig egy-egy hazugságot. (Természetesen vannak kivételek, írtam is róla, hogy azért Márki-Zay ordas hazugságait – térfigyelő kamerák és a kirúgása – szemrebbenés nélkül hetekig visszhangozták a baloldal megmondói.)

Lett sajtónk, lettek érveink, már nem vagyunk egyedül, már nem fegyverek és páncél nélkül kell reggelente bemennünk a munkahelyünkre.

Ma egy közélet iránt aktívan érdeklődő jobboldali ember számos helyről kaphat segítséget, ha tudja, hogy igaza van, de nem tudja az igazát érvekkel alátámasztani.

Már nem könnyebbülnék meg, ha vesztene a jobboldal.

Kétségbeesett lennék.

Ezért megyek ki a Békemenetre 15-én.

Mert ez a kormány sem hibátlan, de például ennek a kormánynak köszönhetem, hogy Magyarország polgárai már csak röhögnek a Soros pénzén migránsokat cirógató ballib  propagandisták hazugságain. Földes András hazugságairól már mindenki tudhatja, hogy hazugságok. Pulitzer-emlékdíj ide, Pulitzer-emlékdíj oda, mindenki tudja, hogy a gyomorforgató propagandavideóit a német baloldal finanszírozza.

Ha ez a kormány nincs, a lipsi újságírók gond nélkül el tudták volna hitetni a néppel, hogy a migrációnál és a multikultinál nincs csodálatosabb dolog a világon, és hogy minden menekült keresztény, aleppói vagy damaszkuszi festőművész, emberi jogi aktivista, balettművész, agysebész, akik legkevesebb 8 diplomával rendelkeznek, középkorúak és magukkal vitték 3-4 ártatlan, csillogó szemű gyermeküket is a hosszú és fáradságos útra.

Ha nincs ez a kormány, soha a büdös életben nem derül ki, hogy egy szavuk sem volt igaz az ezt hazudó újságíróknak és NGO-knak.

Ha ez a kormány nem tesz azért, hogy legyen végre jobboldali szellemi agora, akkor nem derül ki soha, hogy olyan végzettség nélküli, analfabéta, katonakorú férfiak csörtettek át Európán, akik gond nélkül hagyták magukra gyerekeiket, feleségeiket. Olyanok, akik életükben nem hallottak még Szíriáról, és nem is háború sújtotta országból menekültek.

Ha ez a kormány nincs, soha nem derült volna ki – hisz a ballib őrkutyák állításukkal ellentétben nem az igazság és a szólásszabadság fölött őrködnek, hanem az ellenzéki narratívát erősítő propagandát terjesztik –, hogy ezek az emberek nem menekülnek, sokkal inkább támadnak. Újkori honfoglalók/népvándorlók.

Morvai Krisztina mondta a napokban: Bárhogy üvöltözhetik azt a hazugságot a Soros-propagandisták, hogy a migráció csak a kormány gumicsontja, a valóság az, hogy az Európai Parlamentben nincs olyan nap, ami ne a migrációról szólna.

Hazudhatnak bármit, jelenkorunk legfontosabb kérdése, hogy meg tudjuk-e őrizni a kultúránkat és az identitásunkat.

Ha ez a kormány nincs, ennek az ellenkezőjét is el tudták volna hitetni az emberekkel a hazánkat (el)árulók.

Jobboldali ember vagyok és nem akarok több vesszőfutást. Ragaszkodom hozzá, hogy kimondhassam – hogy érvelhessek amellett –, hogy számomra a legkevésbé sem érték a sokszínűség. Számomra a magyarság megőrzése a legfontosabb érték.

Mindenhol.

Továbbra is büntetlenül akarom kimondani, hogy ragaszkodom az "Isten, áldd meg a magyart"-hoz, a keresztekhez, a templomainkhoz, a karácsonyi vásárokhoz, a keresztény ünnepekhez. Hogy nem akarok olyan nagyvárosban élni, ahol ahhoz kell hozzászoknom, hogy a mindennapok részét képezik a terrortámadások. Nem vagyok hajlandó mindenre bólogató, agyatlan lipsiként éljenezni, vagy akárcsak elfogadni, hogy bár Franciaországban egyetlen éjszaka alatt – szilveszter éjszakáján – több mint 1200 autót gyújtottak fel a bevándorlók, a ballib újságok ezt a hírt megpróbálták elhallgatni.

Továbbra is olyan országban akarok élni, ahol kiátkozás és kiközösítés nélkül megcáfolhatom, ha a migránsok betelepítéséért küzdő ballib újságírók hazugságokat terjesztenek a nyugati nagyvárosok bűnözési statisztikáiról, a párhuzamos társadalmak kialakulásáról, a saría rendőrségekről és a csak szerintük nem létező no-go zónákról.

Ezért megyek ki a Békemenetre március 15-én.

Mert szeretem ezt az országot. Szeretem, hogy Magyarországot magyarok lakják. Szeretem, hogy ezt kimondhatom, hogy ezt leírhatom.

És azt szeretném, hogy ez így is maradjon.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!