"Én nem akarok erről hosszan beszélni, mert szerintem Miskolcon nem kell erről sokat beszélni, ugyanis Miskolcon az emberek tudják, hogy mi az a bevándorlás. Volt itt, amikor ebbe a városba a városon kívülről tömegesen bevándoroltak. Látták, mi lett belőle.(...) Ezek az emberek, akik ide bejöttek, Magyarország területéről jöttek be."

Ezt mondta Orbán Viktor Miskolcon. 

Amikor meghallottam ezeket a mondatokat, szépen komótosan elbaktattam egy fogadóirodába, és feltettem arra az utolsó rezsimforintjaimat, hogy a balliberális sajtó egy emberként fog térdre esve, tiszta erőből, fejhangon óbégatni, vészterhes időzni, majd miután ezen megterhelő cselekedeteit befejezte, feláll, leporolja Gyuri bácsi mikroadományaiból vásárolt Armani márkájú nadrágjait, hazamegy, majd kibont egy negyven éves skót whiskyt, és elkezdi szakmányban legyártani azokat a leveleket, amik arról fognak szólni, hogy Magyarország azonnali megszállása és tankok általi demokratizálása jelenleg az Európai Unió legsürgetőbb feladata. 

Így is történt. 

Pedig aki nagy ritkán kimegy az utcára, mintegy körülnézni, hogy milyen csudák vannak a való világba, az pontosan érti, hogy miről is beszélt a miniszterelnök. 

Kétségtelen tény, hogy rengeteg városban, településen, faluba és kerületben megtapasztalhatták már az ott lakók, hogy mi történik akkor, ha az övéktől eltérő kultúrájú és más hagyományokkal rendelkező emberek egy népes csoportja nem azt tekinti elsődleges prioritásának, hogy integrálódjon, vagy akár csak megpróbáljon kicsit is a többségi társadalommal való együttélés felé törekedni. 

Az a nagy büdös igazság, hogy számos helyen, számos településen az egyik legégetőbb problémát az képezi, hogy a leszakadó roma társadalom különböző okokból nem tud felzárkózni, és nem tud vagy akar integrálódni a többségi társadalomhoz. 

“Ennek nyilván számos oka van.”

A balliberális politikusok és újságírók pontosan eddig a mondatig szoktak eljutni, mert “lyuly!!” és mert ők nem megszüntetni akarják a problémát, hanem fenntartani, hiszen egészen vállalható egzisztenciát lehet felépíteni az ilyen megélhetési lyukakból. 

Pedig minden problémát csak és kizárólag úgy lehet megszüntetni, ha előtte felállítjuk a diagnózist. 

Hozhatnék rengeteg egészségügyi példát betegségekre, alkoholizmusra, drogfüggőségre, és mondhatnám, hogy ezeknél a betegségeknél, mentális problémáknál is az az első és legfontosabb lépés a gyógyuláshoz vezető úton, ha kimondjuk, hogy baj van, de nem teszem, mert az én olvasóim sokkal okosabbak annál, hogy szájbarágós és evidenciákat tartalmazó példákon keresztül mutassam meg, hogy miért is elengedhetetlen – szakítva a liberális piszi diktatúra cselekvésképtelenségre kárhozató bilincsével –, hogy mindig kimondjuk, ha baj, mikor már baj van, és elkezdjünk a diagnózis felállítása után megoldást, megoldásokat keresni. Mert nyilvánvalóan baj van. Régóta az van, nem csak itt, de egész Kelet-Európában a romák integrációjával. 

Azt gondolom, nem véletlen, hogy pont azok az országok tiltakoznak kézzel-lábbal az erőszakos betelepítés – migránskvóta – ellen, ahol rendelkeznek egy jelentősebb roma kisebbséggel. Ezek az országok ugyanis a saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy a való világ nem úgy működik, hogy mindenféle fenszi, uniós pénzekből finanszírozott felzárkóztatási programok véglegesen megoldják egy problémákkal küzdő kisebbség helyzetét. 

A kelet-európai országok vezetői és polgárai nem cigánygyűlölők, sőt még csak nem is általánosítanak, pusztán józan emberként tudják, hogy akár egyetlen problémás család is meg tudja keseríteni, tönkre tudja tenni egy közösség mindennapjait, nemhogy több százezer. 

Tudják, sőt ugyanezt gondolják a balliberális szerkesztőségekben sivalkodó újságírók is. 

Mindenki tudja.

A más kultúrájú tömegek erőszakos betelepítése ezért kelt rossz érzéseket az itt lakókban. 

Magyarországon ugyanis a soha semmilyen kézzel fogható eredményt nem produkáló szociológusok minden esetben zokogva kezdik földhöz verni magukat, ha bárki akárcsak felveti, hogy a roma társadalom integrációja nem éppen Kelet-Európa sikertörténete, és hogy talán tenni kellene valamit, hogy ez megváltozzon. 

De a rasszizmus karriereket derékba vágó pallosa minden megoldást kereső fölött ott lebeg. 

Mindenki tudja, hogy például a miskolci Avason a lépcsőházat vécének használók, és az unalmas paneltömbök közösségi tereit különböző haszonállatokkal színesebbé és ezáltal egzotikusabbá tevők közt felülreprezentáltak voltak a romák. Ahogyan azt is, hogy akik eltüzelték a fából készült ajtókat, a vasat tartalmazókat meg leszerelték, majd eladták, azok is a roma kisebbséghez tartozók voltak. Mindenki tudja, hogy nagyon komoly gondok alakultak ki két eltérő kultúrájú csoport találkozásából. 

Ahogyan azt is mindenki tudja, hogy természetesen vannak egészen fantasztikus sikertörténetek. Kiváló könnyű és komoly zenészeket, polgármestereket, politológusokat, és balettművészeket is adtak Magyarországnak és a világnak a romák. Sajnálatos módon nem ők képviselik a többséget. Sajnálatos módon ők a kisebbséget képviselik. 

Ahogyan az is egy faramuci helyzet, amikor Bogdán László Cserdijét azért ünneplik a libsik, mert a romákat rávette, hogy dolgozzanak. Ez számomra inkább elkeserítő. 

A többségi társadalom pontosan tudja, hogy aki reggelente elmegy dolgozni, az nem egy hős, hanem egy átlagos ember, akit nem szoktunk konfettivel és pezsgővel ünnepelni. Egy egészséges, munkaképes ember ugyanis általában ezt szokta csinálni. Abból él, hogy dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy ha egy fideszes politikus veszi/kényszeríti rá a több generáció óta munkanélkülieket – elsősorban a romákat – a közmunka segítségével a munkára, akkor az azonnal, menetrendszerűen megkapja a rasszizmusra és cigánygyűlöletre utaló, soha fel nem szívódó billogot.  

Ugyanazért köpködi a fideszes politikust a ballib és ballikos média, amiért Bogdánt ünnepli. 

Pedig inkább az lenne a feladatuk, hogy a folyamatos hazudozás, szőnyeg alá söprés és rasszistázás helyett kimondják az igazságot, és elkezdjék ők is keresni a megoldás felé  vezető utat. Mert teljesen nyilvánvaló, hogy létezik megoldás, léteznek jó példák. Megmutatták már sokan a hazai cigányságnak, hogy lehet orvos, színész, politológus, balettművész és zenész is abból, aki tenni akar azért, hogy kiemelkedjen. 

Léteznek utak, amiket már mások kitapostak. Csak követni kell/kellene őket. 

Hogy a roma emberek többsége miért nem tudja vagy akarja követni a roma származású kiválóságok által kitaposott utakat, az nem ennek a dolgozatnak a tárgya. 

Jelenleg ott tartanak a kelet-európai országok, hogy képtelenek megbirkózni azoknak a romáknak a felzárkóztatásával és integrációjával, akik országaikban élnek évszázadok óta. 

Ezek az országok emiatt nem támogatják azokat a nemzetközi törekvéseket, amik több millió eltérő kultúrájú embert akarnak betelepíteni Európába, és emiatt tarják hazugnak vagy idiótának azokat a politikusokat, akik arról szoktak a falakkal és testőrökkel védett erődítményeikben beszélni, hogy “Wir schaffen das”.

A való világban, a valódi embereket nem védik gépfegyveres testőrök, és nem egy páncélozott limuzinnal mennek munkába, és emiatt a saját szemükkel látják, hogy rettenetesen nehéz, évszázadok alatt sem elvégezhető feladat egy más hagyományokkal, viselkedési mintákkal rendelkező kisebbséget integrálni.