GFG: Rögtön egy szemantikai bizonytalansággal kezdeném, újraolvastam egy nemrég megjelent cikket rólad...

Ómolnár: A lejáratót a Magyar Nemzetben…

GFG: Én úgy tudtam, hogy te bulvárpapa vagy, a cikkben viszont bulvárpápa szerepel. Itt rögtön az elején zárjuk már rövidre ezt a kérdést, mert egyáltalán nem mindegy, milyen irányba is induljunk el. A bulvárpapában van valami erotikus felhang, a bulvárpápa pedig spirituális csengésű. Szóval papa vagy pápa? Ezen is múlhat, hogy milyen is lesz ez a beszélgetés.

Ómolnár: Se papa, se pápa. Amúgy négy gyerek és három unoka. Nagypapa vagyok már réges-régen, 19 éve. Úgyhogy lassan a dédpapaság is összejön.

GFG: Mégis miért mondják ezt rólad? Mert te vagy az, aki Magyarországon a bulvárt megalapítottad/felfuttattad/elk888rvítottad?

Ómolnár: K888rvította a fene. Folyton arról papoltam, hogy a régi bulvárba még Móricz Zsigmond meg Kosztolányi is írt cikket, most meg még a környékéről is menekül a sok finnyás. Fogalmuk sincs arról, hogy egy talponállóban sokkal izgalmasabb az élet, mint egy Michelin-csillagos étteremben. De talán érdekes, hogy keveredtem én ebbe bele. Mondhatni belekényszerültem, hogy bulvárpápa legyek. Na meg persze a kalandvágy. A kis politikai karrierem végén – voltam én a Kisgazdapárt főtitkárhelyettese, képviselő, de még az Alkotmányügyi Bíróság alelnöke is – nagyon gyanakodva fogadott vissza a Nagy Magyar Média, a Magyar Rádió ahonnan belekeveredtem a politikába. Ez a '94-es időszak, vagyis az MSZP visszatérése a hatalomba. Minden régi komcsi arcára oda volt írva, ha meglátott, "mit keresel itt te szerencsétlen. Kellett neked a sok hülye bunkó emdéefes meg kisgazda barom közé keveredned? Mit keresel egyáltalán itt?" Gondolhatjátok, hogy fogadtak egy rühes kisgazdát…

GFG: Nyilván örömmel.

Ómolnár: Botrányt nem akartak, csak ezért nem mondtak fel. Helyette kitalálták, hogy legyen a Petőfi Rádióban is lapszemle és azt csináljam én. Néztek rám a régi káderek, mint egy szerencsétlen büdös bogárra.

Sose felejtem el, az egyik kollégám egy Illés-koncert kellős közepén a Népstadion gyepén kérdezte meg tőlem, „hogy tehetted ezt?”. Kérdeztem, hogy „micsodát?”. "Hát hogy beléptél a kisgazdapártba. Érvelni próbáltam, hogy ha hiszünk a demokráciában, akkor néppártokra szükség van”, mire kibökte: „jó, jó, de miért nem az SZDSZ-be mentél?”.

GFG: És miért nem SZDSZ?

Ómolnár: Utólag könnyű azt mondani, hogy a dolgok természetes rendje ez volt egy vidéki fiú számára, és lehet, hogy ez is a lényegi igazság. De ott akkor a dolgok sodrásában nem gondolt bele ilyesmibe az ember, ment a szíve meg az ösztönei után. Ugyan ki gondolt volna arra, hogy a legtöbb esetben az identitásunk alapján döntünk. És aki vidéken születik, az sosem lesz született pesti. Csak egy paraszt, hogy szókimondó filozófusunkat, Vajda Mihályt ideidézzem.

Miközben ez a vidéki fiú persze nagy kanállal ette a pesti életet. Imádta és imádja Pestet. Faltam az újlipótvárosi házibulikat, ébredtem is ágyakban arrafelé, sőt egy Pozsonyi úti hajnalon még azt is megtudhattam, hogy gój vagyok. Azelőtt szégyenszemre még soha nem hallottam ezt a kifejezést, a mi családunkban nem zsidóztak soha… Így hát gójokról sem beszéltünk…

Amúgy nem vagyok falusi gyerek, mérhetetlenül urbánus vagyok. Szombathelyről jöttem, ahol már 1959-ben az osztrák tévét néztük, és csodáltuk az OMO mosóport meg a Beat-Clubot. De azért végső soron én mégiscsak menthetetlenül vidéki fiú vagyok. Dudálok a kocsimmal, ha elérem Vas megyét. Imádom Pestet, de a lelkem mélyén ma is ott van a fél lépés távolság.

GFG: Talán nem véletlen, hogy Rimbaud-nak is hívtak.

Ómolnár: Kamaszkori bolondság, valamelyik haverom kiszúrta, hogy éppen száz évvel később születtem, mint ő, no meg nekem is ugyanolyan kislányos gyerekarcom volt, mint neki. Aztán találtam tőle egy idézetet is, miszerint „teljességgel korszerűnek kell lenni”. Ha piszkáltak, gyakran ezt vettem elő. Akár a politikával, akár a bulvárral zrikáltak. Azt mondta, most éppen ezt jelenti a teljes korszerűség. Jól jött ez a duma, amikor az életem szokatlan fordulatait kérték rajtam számon.

GFG: Ha nem SZDSZ, akkor a Kisgazdapárt?

Ómolnár: Amikor felhívtak, hogy keresnek egy lapszerkesztőt, első dolgom volt beszélni az édesapámmal. Mondtam neki, hogy idős kisgazdák lobogtatnak nekem egy lapengedélyt és szerkesztőt keresnek. Apám azt mondta, „Fiam, mi '45-ben rájuk szavaztunk, az volt az egyetlen normális párt.” Úgyhogy ettől még lett is egy kis pátosza a dolognak. De azért a későbbi helyettesemmel, rádiós kollégámmal, Obersovszky Péterrel elmentünk a nagybátyjához, Obersovszky Gyulához is. Õ az egyik íróperben volt vádlott, halálra is ítélték, csak Camus-ék tiltakozása mentette meg a bitófától. Tőle is megkérdeztük, hogy mit szólna ahhoz, ha mi elvállalnánk a Kis Újság szerkesztését. Az öreg akkor épp a Sportfogadás c. lapnál húzódott meg, ott dekkolta át a Kádár-korszak végét.

GFG: Onnan azért nehéz politikát csinálni.

Ómolnár: Szabályosan megáldott bennünket, azt mondta hajrá, és mi büszkén elindultunk a Kisgazdapárt felé. K888rvára lelkesek voltunk, ez volt a mi márciusunk. Lapultunk a Köztársaság téri bokrokban és fotóztuk, amint a beszart komcsik teherautókon mentik az irataikat, és címlapon hoztuk, hogy a Prágában letartóztatott Deutsch Tamás a cellában egy bádog tepsin kellett, hogy aludjon.

No szóval, amikor négy év múltán visszamentem a Rádióba, mindenütt udvariasan megvető mosolyok fogadtak. A politika közelébe sem akartak engedni. Egy kisgazdát? Ezért aztán megpróbáltam átmenni a szórakoztató osztályra, ahol Szepesi György tekintetében csillant meg az őszinte rémület. Egy kisgazda? Ide? Ezt aztán nem!

Visszasündörögtem oda, ahol már korábban is külsőztem, a Danubius Rádióba. Mondhatni a lenézett bulvárba, és elindultam a külföldi multik felé. Mire észbe kaptam, én voltam az Ifjúsági Magazin főszerkesztője, 42 éves koromban. Kérdeztem a holland tulajt, hogy nem vagyok-e én ehhez túlságosan öreg, de azt mondta, hogy sok holdkóros után kész felüdülés vagyok. Inkább csapjunk gyorsan egymás tenyerébe, minthogy újabb bolondok jöjjenek, akik Magyar Narancsot akarnak csinálni az Ifjúsági Magazinból.

Azért a kiadónál lapító átvedlett kommancsok  – ne felejtsük el, hogy a hollandok a KISZ-től vették meg a kiadót – még megpróbáltak kigolyózni. Azt súgták a hollandok fülébe, hogy én egy szélsőjobbos náci barom vagyok – mi más is lehetne egy vedlett kisgazda –, de utánam néztek és kiröhögték őket.

Aztán jött hamarosan a Story magazin, nekem meg tele lett a nadrágom.

GFG: A bulvárpápának? (nevetés)

Ómolnár: Be kellett vallanom – magamnak csak persze –, hogy én ehhez tök hülye vagyok… Hát nem volt elég a Kisgazdapárt, most egy pletykalap? De mit volt mit tenni, ezt dobta a gép.

Leültem egy asztalhoz a világ összes, a Váci utcában kapható magazinja fölé, és azt mondtam magamnak, na most ezt szépen megtanulod. Neked most ebből kell megélned, ez van, ezt kell szeretni. Iparos volt a nagyapád, te is az leszel. Azt persze tudtam, hogy a nyugat-európai meg az amerikai újságos standok tele vannak ilyen színes magazinokkal, viszik őket, mint a cukrot... De hogy mi, miért működik, mi érdekli az embereket, arról fogalmam se volt. De gondoltam, csak rá lehet jönni, nézzük meg a dolgot közelebbről. Szerencsére sosem voltam sznob, engem egy talponálló mindig jobban izgatott, mint a hájpolt baromságok.

Leültem egy mérnök barátommal – azért fontos, hogy mérnök, mert az én csapongó gondolataimat rendszerbe szervezte – és ízekre szedtük a magazinokat. De tényleg a legutolsó betűig. Lekottáztuk őket, mondhatni szolgai alázattal. Próbáltuk megérteni a lényeget, hogy mitől is falják ezeket annyira a népek.

Tulajdonképpen mindent ennek a tudatosságnak köszönhetek. Nagy alázattal, kalapot emelve, mint egy szorgos iparos mentem közel a tömegmédia logikáihoz. Nem önkifejezésként tekintettem a dologra, hanem mint aki meg akar tanulni egy szakmát. Vagyis kitanultam én ezt a bulvárpápaságot. Amúgy nagy szerencsém volt, hogy holland multikkal hozott össze a sors.

GFG: Mire nem jók a holland gyarmatosítók.

Ómolnár: A holland multik egész másképp viselkedtek, mint a németek vagy az amerikaiak. Õk ügyesen elhitették az értelmesnek tűnő bennszülöttekkel, hogy egyenrangú partnerek. De tényleg rengeteget lehetett tőlük tanulni, abszolút elfogadták az érveket, hogy Magyarország sok mindenben más, mint Hollandia. Nyitottak voltak és rendkívüli módon megbecsülték azokat, akik profitot termeltek nekik. A magyar tőkés még ma is sokszor ostobább. Én mindent a holland médiamunkásoktól tanultam, no meg persze igyekvő autodidakta módon. Fűtött a bizonyításvágy. Ha ők meg tudják csinálni, mi, magyarok miért ne tudnánk?

Egyszer összeadtam: Storyból meg Bestből azalatt a 14 év alatt, amíg én szerkesztettem őket, 240 millió példányt adtak el.

GFG: Ez brutális szám!

Ómolnár:  A Storynak 400 ezer körül volt a heti eladása, később, amikor visszaesett, akkor is 300 ezer körül járt, a végén is volt vagy 160 ezer. A csúcson a Best is elfogyott 200 ezer példányban. Ami azt jelenti, hogy hosszú éveken keresztül heti legalább félmillió, havonta 2 millió fogyott belőlük, tehát könnyen kijön az a 240 millió, ha valaki utánaszámol. Tudatosan tömegterméket gyártottunk az ellesett szabványok alapján. És működött…

GFG: De milyen sztenderdek vannak? Anélkül, hogy varázstalanítanád, amit csinálsz.

Ómolnár: Vissza kellett menni a modern tömegtársadalom kialakulásának kezdetéhez. A röpcédulák és a korabeli hírlapok döntő szerephez jutottak már a francia forradalom idején vagy Napóleon hatalomra jutásakor. Nem mindenki tudja, hogy Napóleon, miközben vergődött Egyiptomban és egyik vereséget halmozta a másikra, újságokat finanszírozott Párizsban. És ezek az egyiptomi hadjárat dicsőségéről szóltak. Valóságos mítoszt teremtettek köré.

GFG: Akkor Napóleon jobb kommunikátor volt, mint stratéga.

Ómolnár: Napóleon először élt ösztönös zseniként a modern tömegkommunikáció eszközeivel, ha valamit, hát azt biztosan tudta, hogyan lehet lelkesítve „eladni a dolgokat”. Rájött, hogy a siker egyik titka a dolgok érzelmi megragadása és átélhetővé tétele. A másik pedig a tömörítés, a lényeg megragadása. Azt hiszem, ezzel függ össze, hogy az angolszász világban a bulvár helyett más kifejezést használnak…

GFG: Mifelénk meg a bulvár valóságos szitokszó.

Ómolnár: Nálunk igen, de az angolszász világban inkább a „tabloid” kifejezést használják, ami sokkal inkább megragadja a lényeget. Tabloid, vagyis tömörített lényeg.

Amikor az első tömeglapok berobbantak például Pulitzerrel a háttérben, akkor jött divatba a gyógyszertárakban a tabletta. Az 1880-as évek környékén hallatlan modern dolognak számított a tabletta, hiszen addig csak porokat és oldatokat árultak a gyógyszertárak. A tabletta lényegében valaminek a sűrítménye, összepréselt, könnyen lenyelhető forma és tartalom. Így lett a tömegmédia sűrítményeinek a neve TABLOID.

Szerintem ez sokkal jobban megragadja, hogy mi is a bulvár, a tömegmédia lényege. A sűrített, tömörített, urambocsá könnyen bekapható tartalom, erről szól a tömegmédia. Amire bizony nagyon nagy az igény. A világ iszonyatosan bonyolult, millió felé elágazik, már-már követhetetlen. Ahhoz, hogy valahogy eligazodjunk benne, bizonyos jelenségeket, történéseket zanzásítva, tömörítve kell közölni. Egyszerűen és emészthetően kell tálalnunk a világot.

GFG: Akkor én az egymondatos blogbejegyzéseimmel jól állok.

Fűrész: Hová tudnád ezt még fokozni, Gábor?

GFG: Lehetne például egy sóhaj (nevetés). De van egy állításom. Azt mondod, a bulvár összefügg a tömegdemokráciák megjelenésével. De mi van akkor, ha a politikai tudás természetével függ össze és nem csupán a modern tömegdemokráciákkal. Mondok egy példát. Ha az ember Plutarkhoszt lapozgatja, azt olvassa például Numa Pompiliusról, aki pedig k888rva régen élt, hogy Numa azt terjesztette magáról, hogy röptében képes varázsszóval megállítani egy sast, vagy hogy egy Egéria nevű nimfa keresi – erotikus értelemben véve is – a társaságát. Mindezekre a bulvárpraktikákra pedig azért volt szükség, hogy higgyenek neki, mivel irdatlan feladat előtt állt: egy háborúskodáshoz szokott népet kellett átszoktatnia a békére. 

Ómolnár: A bulvárnak a tömörítésen túl lényegi eleme szerintem az átélhetőség. Tehát, hogy a közölt információk átélhetők legyenek, egyfajta azonosulási felületet jelentsenek, hogy elhiggyük, ugyanez velünk is bármikor megtörténhet. Tömörítés, átélhetőség, ha pedig még egy érzelmi húr is megpendül, akkor megvan a meccs. Ennyi.

Õsi dolog ez. Az emberiség nagy mítoszai csodás születésekről, egymásra találásról, szerelemről, válásról, tragikus halálról, betegségről szólnak. Mint egy pletykalapban. A görög mitológia végül is egy hatalmas gossipfolyam, Zeusz és az istenek összevissza kevernek-kavarnak, kettyintenek, hihetetlen, mit nem művelnek.

Fűrész: Egyébként valóban (nevetés).

GFG: Tehát a bulvár nem egy modern sátáni termék, hanem az emberek meggyőzésének olyan eszköze, amely velünk van, amióta gondolkodunk és beszélünk.

Ómolnár: Hiába húzzuk az orrunkat, a bulvár újmódi példabeszédek sora, egy modern mitológia. Egyfajta népmesepótlék, modern legendapótlék. Brad Pitt és Angelina Jolie történetét ma a föld minden pontján ismerik, közös téma lehet, bármerre járunk. Lehet rajta kotlani, állást foglalni, vitatkozni. A bulvár visszaad valamit azokból az összetört álmokból, aminek a felvilágosodás olyan durván nekiesett…

GFG: És hogy van az, hogy ami a te munkád, és amiben forradalmat csináltál itthon, azt – miközben nagyon sikeres, mondod a példányszámokat – közben a nyilvánosságban közmegvetés illeti.

Ómolnár: Ez szerintem a sajátos, faramuci magyar fejlődésből következik. Nálunk annyi minden zsákutcás és végiggondolatlan, Kádár János után szabadon, nálunk a krumplilevest ritkán hívják krumplilevesnek. Amúgy a finnyás magyar értelmiségnek is szerepe van abban, hogy a bulvár sokszor a moslék szinonimája lett. Írástudók ritkán jöttek errefelé, hiába mondtam el százszor, hogy a húszas években Móricz egy bulvárlapba írta meg az Arzénes asszonyokat, ami most meg benne van az Irodalmi Szöveggyűjteményben. Hát hogy is van ez? Élünk az egyre nyitottabb tömegtársadalomban, az írástudók meg finnyásan elfordulnak a néptől? Aztán meg csodálkozni tetszik…

Valaha egy Medgyaszai Vilma nevű énekesnőnek Ady Endrétől kezdve a Heltai Jenőig szállították hétről hétre a csodálatos kuplészövegeket, a nagykörúti kabarékba. Most miért nem tetszenek írni legalább egy nyomorult dalocskát a népeknek? Írjon nekik az MC Hawer és a Tekknő, bassza meg?

De van erről egy jó kis történetem. Amikor indult a Story magazin, fél éve volt már ilyen lap Prágában. Kimentem, hogy megnézzem és megdöbbenve látom, hogy Jirí Menzelnek rovata van az ottani Storyban. Arra gondoltam, milyen jó lenne ez nálunk is, de ki is legyen a magyar Jirí Menzel. Kinyitom az Élet és Irodalmat, hát egy egész kolumnán keresztül Menzel új kötetét élteti Esterházy Péter, hogy milyen fantasztikusak ezek a rövid, kis tömör jegyzetek, de egy szóval nem említette, hogy ezeket Menzel hétről hétre egy pletykalapba írta. Mondom, egy életem, egy halálom, felhívtam az Esterházyt, hogy tudja-e, hogy amit itt éltet az ÉS-ben, az hol is jelent meg Prágában. Fogalma sem volt, már a Story szó hallatán hümmögni kezdett. Arra kért, küldjek neki egy újságot. Aztán végül lerázott, mert hogy ő ilyenbe írjon, azt nem tudja elképzelni, képtelen lenne megcsinálni. Egyébként is, írja a Harmonia Celestist. Na jó, de mi lesz a tömegekkel?

GFG: Nem az embereknek írok, hanem magamnak.

Ómolnár: Mérgemben meghívtam a Menzelt a Story indító partijára. Nem volt finnyás, dehogy. A színpadon a Szigorúan ellenőrzött vonatok híres jelenetével indítottunk, Menzel lebélyegezte a helyettes csaj fenekét. Felhajtottuk a szoknyáját, és nosza. Szó sem volt zaklatásról, büszkén odatartotta egy Oscar-díjasnak.

GFG: Ez is egy mitikus kezdés. Vonzódsz a mitológiagyártáshoz.

Ómolnár: Anélkül semmit nem érdemes csinálni. Ez még a bulvárt is elemeli a földtől… Igaz, meséket árulni végül is nem rossz mulatság. Ráadásul van rájuk kereslet, de még mekkora…