A legsötétebb óra arra vállalkozik, hogy bemutassa Winston Churchill első napjait miniszterelnökként. Méghozzá testközelből, reggeli rántottájának és mellé whisky-szódájának elfogyasztásától az épp nagydolgát végző brit miniszterelnök bemutatásáig.

A film alapvető problémája, hogy sok olyan, fontos részlet van benne, amelyet némi háttértudás nélkül nehezen lehet megérteni. (Nem árt például, ha láttuk a Király beszéde című filmet vagy a The Crown című sorozatot).

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Churchill körülbelül olyan helyet foglal el a szigetország történelmében, mint mondjuk Arthur király, Hódító Vilmos, VIII. Henrik vagy I. Erzsébet. Churchill hadvezér, politikus, miniszterelnök, történész, festő, irodalmi Nobel-díjas, az ország megmentője a második világháború során, és később a vasfüggönyt emlegetve a hidegháború Szovjetuniót feltartóztató nyugati politikájának letéteményese. Egy nemzeti hős, egy mitologikus figura.

Joe Wright rendező és Anthony McCarten forgatókönyvíró alkotása ezekből a magasságokból rántja le őt közénk, a „porba”. Ez a film egyik erőssége, de egyben a gyengéje is.

A gyengéje azért, mert az első, nagyjából háromnegyed órában Winston annyira emberi lesz, hogy szinte már érdektelen. Látjuk, hogy reggelizik, látjuk, hogy bosszankodik, mert a macskája megint nem akar kijönni az ágy alól, és látjuk a kisstílű politikai csatározások közben, ahogy szinte a véletlen következtében ő kerül a miniszterelnöki székbe. Mindez akár izgalmas is lehetne, hiszen láthatnánk az igazi, az emberi Winstont, de nem az. Valószínűleg azért, mert az alkotók rosszul választották meg a miniszterelnök azon vonásait, és azokat a jeleneteket, amelyekben meg akarták mutatni az emberi arcát. Fél óra után már nagyon unatkoztam.

A mellékszereplőkről ugyanezt nem tudom elmondani, ők csak kellékek egy drámához.

A történet talán valamelyest ismert. Hitlernek, miután megszállja Csehszlovákiát, megnő az étvágya és a magabiztossága, és előbb Lengyelországot rohanja le, majd nyugati irányba fordul és Hollandia, valamint Belgium, majd később Franciaország következik. A film során a szemünk előtt bontakozik ki a franciaországi villámháború hatása a brit belpolitikára. Chamberlain végleg megbukik, és egy konzervatív-liberális nagykoalíció alakul az egyetlen személy vezetésével, amely mindkét pártnak megfelel, ez pedig Churchill. Ami érdekes, hogy azért ő, mert a jó öreg Winston mindkét pártban megfordult karrierje során.

Churchill 1.0-ás verziójú háborús kormányában tehát mindkét párt legbefolyásosabb tagjai is helyet kaptak, így Chamberlain és közeli bizalmasa, Lord Halifax is, akit Stephen Dillane játszik. Õt a Trónok Harcából és a The Crownból is ismerheti a közönség. Mindkét politikus inkább békepárti, azaz legszívesebben kiegyeznének Hitlerrel, míg Churchill inkább háborúpárti, de jórészt, mondhatni döntésképtelen. Ez adja a film alapkonfliktusát.

A konfliktus tétje pedig a franciák egyre súlyosabb katonai összeomlásával egyre csak növekszik. A végső dilemma pedig az, hogy a Dunkerque-nél ragadt 300 000 fős brit expedíciós haderő megmenthető-e. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ez a hadsereg a brit szárazföldi haderő nagy részét teszi ki. Ha a hadsereg odavész, akkor nem lesz, aki megvédje Nagy-Britanniát egy náci invázió esetén.

Churchill ki szeretné menteni őket, ám erre nem nagyon vannak eszközei, helyzete szinte reménytelen. Eközben Chamberlain és Halifax békét szeretne kérni „Herr Hitlertől” olasz közvetítőkön keresztül. A két fél, a békepártiak és a háborúpártiak csatája leginkább a kormányüléseken bontakozik ki.

Amikor a film erősségét akarom felvillantani, akkor az ebben a dilemmában testesül meg. Churchill komoly nyomás alatt van: Chamberlainék akár meg is buktathatják, ha nem adja be a derekát, hogy legalább puhatolózzanak a béke feltételeit illetően. Ám az öreg Winstont nem így ismerjük, mint aki egyáltalán fontolóra venné a béke lehetőségét. És mégis, akkora rajta a nyomás, hogy az első háromnegyed óra vergődése után már elkezdett érdekelni, hogy vajon beadja-e a derekát. Meginog-e és megrepedezik-e azon hírneve, hogy ő „a nácik kérlelhetetlen ellenfele”.

Itt például kitérnék egy momentumra a filmből. Chamberlain és Halifax csapdát állítanak Churchillnek, ki akarják mondatni vele egy kormányülésen, amiről jegyzőkönyv is készül, hogy hajlandó lenne tárgyalni a béke feltételeiről Hitlerrel. Ha erről írásos dokumentumuk van, akkor azzal akár meg is tudják buktatni a miniszterelnököt. Számomra – politológusként – mindez érdekes, de vajon az átlag nézőnek mennyire jön ez át?

A filmben hangsúlyos szerepet kap, hogy Churchill, a politikai vezető, legyen akármennyire zseniális, rá kellett, hogy találjon arra az útra, amely naggyá tette. Ez a történelmi nagyság tehát nem valamilyen tévedhetetlenségből fakad vagy félisteni, jövőbe látó képességekből. A filmben ábrázolt Churchill politikai zsenije abban fogható meg, hogy ha nem is mindig tudta, mi a „helyes” lépés, megtalálta a módját annak, hogy kiderítse, mi lehet az, ami inspirációt nyújthat számára az út megtalálásában. Az útkeresésben a szerencse is az oldalára áll.

Egy példa Churchill útkeresésére. A miniszterelnökről tudjuk, mert elhangzik a film elején, hogy még soha életében nem utazott metróval vagy busszal. Az egyik legválságosabb pillanatban, amikor nem tiszta számára, hogy mit is kell tennie, metróval megy munkába a Downing Streetre. Itt pedig kikéri a nép egyszerű gyermekeinek véleményét a háború vagy béke kérdésében. Tulajdonképpen ebben a jelenetben születnek meg a fejében híres, háborús beszédének legfontosabb pontjai. Rájön, hogy óriási támogatást tud szerezni azzal, ha a céljait úgy adja elő, hogy a hallgatóságnak az jusson eszébe róluk, hogy „éljen”. És óriási támogatottságot tud szerezni azzal, hogy úgy fogalmazza meg a megadás és béke kérdését, hogy a britek válasza az legyen a megalázó helyzetre, hogy „soha”. Mindezt persze szintén nem egyszerű megfogalmaznia magában az átlag nézőnek, aki csak valami második világháborús filmért jött a moziba.

Az, hogy a metrós jelenet megtörtént-e vagy sem, nem tudhatjuk. Ez minden bizonnyal az egyik Churchillel kapcsolatos anekdota feldolgozása. A jelenet alapmotívumait feljebb már leírtam, de a kivitelezést több szempontból is sikerült elrontani. Ez ugyanis a film központi jelenete, és eddig a vásznon szinte alig vagy egyáltalán nem jelent meg egyetlen fekete sem. De a metrón pont ott van egy, aki melós ruhában meglepően sokszínű műveltségről tesz tanúbizonyságot, amikor Churchillel együtt kezd el szavalni egy költeményt. Mindez teljesen félreviszi az egészet, mert itt csak annyit akar közölni a rendező és a forgatókönyvíró, hogy ők nem rasszisták és a jó öreg Winston sem az. De ez ki a t888kömet érdekli? Arról van szó, hogy ordít a vászonról, hogy be kellett valahogy pakolni a filmbe egy éles eszű, színes bőrű karaktert, mert polkorrektség van.

Mint feljebb elmondtam, Churchill útkeresésében a véletlennek is van szerepe. A filmben a brit uralkodó szinte a semmiből lesz Winston egyik támasza, támogatója. Azért mondom, hogy szinte a semmiből, mert a filmben először Lord Halifax oldalán áll, majd egyszer csak egy erkélyen állva kijelenti, hogy „dühös vagyok” – a németek miatt és amiatt, hogy ilyen helyzetbe kényszerítenek. Az uralkodónak ugyanis többször is felajánlják, hogy a német fenyegetés miatt a családjával költözzön Kanadába. És ennek hatására, szinte a semmiből elkezdi támogatni Churchillt, hogy szálljon szembe a nácikkal. Aki nem látta a Király beszédét vagy a The Crown című sorozatot, ahol picit részletesebben van ábrázolva, hogy VI. György számára mit is jelentett a családja és a gyermekei, annak fura lesz ez az egész, és ez a film és a rendező hibája is.

A filmmel egyáltalán nem voltam elégedett, és ebben komoly szerepe volt Joe Wright rendezőnek. Szerintem az átlagos nézők között kevesen vannak olyanok, akik kifejezetten egy rendezőért mennek el a mozikba. Ez alól kivételt képez mondjuk Tarantino vagy akár a nála picit kevésbé híres David Lynch. Ott van mondjuk Tarantino Aljas nyolcas című filmje, aminek alapsztoriját már vagy ezerszer feldolgozták filmekben, regényekben és mindenhol. Ettől függetlenül az emberek beültek rá, mert tudni akarták, hogy a rendező mit hoz ki egy csomó remek színészből egy szokványosnak nevezhető drámai helyzetben. De más az, amikor egy Joe Wright akarja megmutatni, hogy ő mekkora ász. Szabályosan az arcomba tolja.

Volt egy jelenet, amikor Winston a német-francia villámháború közepette Franciaországba repül, hogy tárgyaljon a francia miniszterelnökkel. Churchill ekkor a repülőről letekintve látja a német előrenyomulás elől menekülő tömegeket. Ekkor a kamera vált és egy menekülő francia kisfiút látunk, ahogy feltekint a gépre. A kisfiú marokba szorítja a kezét, és mintha távcsövön nézné, mi Churchill gépét látjuk repülni a markán keresztül, amit szép lassan összezár, a kép elsötétül, snitt, következő jelenet. És ezzel a teljesen értelmetlen, hivalkodó átvezetéssel mintha azt akarná mondani nekünk, hogy „hé parasztok! Látjátok? Én ilyet is tudok!”. Hát köszönöm szépen, én nem kérek abból, hogy a rendező nekem itt mutogassa magát. Szerintem általában egy rendező akkor jó, ha fel sem figyelünk igazán a munkájára. Vagy valami olyat mutat meg eredeti módon, ami érdemes a figyelmünkre. De ez így puszta magamutogatás, és az ilyesmit sehol sem veszik jó néven. És sajnos nem ez az egyetlen ilyen húzása a rendezőnek.

A legsötétebb óra erősen rétegfilm. Ha hirtelen ajánlanom kellene, akkor azt mondanám, hogy nézzék meg politológusok, politikusok, olyanok, akik rajonganak a történelem iránt, vagy erősen érdeklődnek a politika iránt, vagy mondjuk imádják az olyan sorozatokat, mint a The Crown, a House of Cards vagy a Boss. Ellenkező esetben szerintem garantáltan nem fog jó szórakozást nyújtani.

A rendezőnek valamelyest sikerült emberközelségbe hoznia Churchillt, a tépelődését, felvázolni döntési helyzetét. Ha léteznek párhuzamos univerzumok, akkor jó eséllyel azok felében akár okkal puhatolózhatott is Hitlernél a béke ügyében ebben a helyzetben. (Utólag persze mi könnyen vagyunk okosak). És érdemes kiemelni, hogy ami végül a döntéséhez vezetett, az talán a politika egyik leginkább lenézett, de mégis a legfontosabb összetevője: az emberi tényező. Az érzelmek, az emberi kapcsolatok.

A politika, egyesek bármennyire is szeretnék, sosem lesz a hideg racionalitás, a kérlelhetetlen logika és az érdekek kizárólagos terepe. Az irracionális érzelmek, vágyak, félelmek pont annyira fontosak, ha nem a legfontosabbak bizonyos helyzetekben. Mindezt a film megfelelően érzékelteti.

A rendező munkája azonban nem tetszett, a mellékszereplők felejthetőek voltak, a film első fele pedig érdektelen. Gary Oldman viszont zseniális volt.

IMDB: 7,4/10

Rotten Tomatoes: kritikusok, 86%. Nézők: 85%.