2002. május 31. napján az MTI arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy határozatlan időre bezár az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállítás. Akkor éppen néhány napja lettem 22 esztendős. Sokadmagammal ott voltam Kossuth téren és TF előtt is, és én is az álmok álmodója lettem. Olyan érzések kerítettek hatalmukba – bár nem volt szorosabb kapcsolatom a politikával –, amelyek leginkább a hazaszeretettel és a nemzetünk iránti felelősségtudattal jellemezhetőek. A tárlatot ugyan be lehetett zárni, de a sokak számára abban az időszakban kialakult lelkületet már nem lehetett elnyomni.

Először – hogy csak néhány példát említsünk – 2002 júliusában az Erzsébet hídon és környékén, majd 2006 őszén elementáris erővel a nemzet fővárosában, majd pedig az ország több pontján is konfrontálódtak az álmok gyilkosai a nemzeti erőkkel. Ez utóbbi jelzőt azok a tömegek érdemelték ki, akik akár testi épségüket is hajlandóak voltak feláldozni elveikért. A „merjünk kicsik lenni” elv kufárai, a nemzetellenes globalisták, a kommunista köpenyt kapitalista felöltőre cserélő hazaárulók kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy médiafölényük, társadalmi beágyazottságuk és kiváló külföldi kapcsolataik ellenére már nem képesek uralni a belső folyamatokat. A félelmetes szoclib szürkeállomány azon kapta magát, hogy a magyar gazdaság csődhelyzetbe, a társadalom a reményvesztett kiábrándultság állapotába került. A végletekig elcsigázott helyzetben az elvtársak már egymást marták, a Horn Gábor által csak egyszerűen „kemény csapatnak” titulált kormány a tönk szélére kormányozta szeretett hazánkat.

Tavaly novemberben a nagyobbik kormánypárt tisztújító kongresszusán az újabb két esztendőre Fidesz-elnöknek megválasztott Orbán Viktor – immár a közelgő országgyűlési választásokra koncentráló beszédében – egyenesen úgy fogalmazott: ma az országban nem kormányváltó, hanem sokkal inkább ellenzékváltó hangulat van. Ezt a frappánsnak tűnő kormányfői megállapítást részben a közelmúlt közvélemény-kutatásai is alátámasztani látszanak, miután az egyes felmérések rendre azt hozzák eredményül, hogy még a kormány távozását támogatni kész választópolgárok is súlyosan elégedetlenek az ellenzék folyamatosan önmagát kereső pártjaival, és elkeseredettségükben, csalódottságukban most mintha sokkal inkább „ellenzéket váltanának”.

Egy ilyen különleges helyzet különleges okokra vezethető vissza. Legelőször is: az emberek biztonságra, stabilitásra, nyugalomra vágynak, olyan jövőre, amelyet jó előre tervezni tudnak. Ezeket a feltételeket pedig egyik ellenzéki párt sem tudja, tudná ma nekik biztosítani. A választópolgárok ugyanis azt látják, hogy a különböző ellenzéki politikusok az elvbarátaikat is folyamatosan bírálják, támadják, elárulják, továbbá nem tudnak semmiben sem megállapodni egymással, nem tudnak építő jellegű programokat, víziókat kínálni még a papíron rájuk szavazóknak sem.

A mostani hazai ellenzék elképzelései kimerülnek a rombolásban: győzelmük esetén azonnal hatályon kívül helyeznék az Alaptörvényt, lebontanák a jelenlegi alkotmányos berendezkedést, adót emelnének, megszorításokat vezetnének be, kirúgnák a kormánypártok által támogatott vezetőket és a saját embereiket ültetnék be a kulcspozíciókba. Ez a terv két ok miatt sem tetszik a bal- és jobboldali választópolgárok többségének: egyrészt egy alkotmányos válságnak kiszámíthatatlan következményei lennének; másrészt semmi garancia nincsen arra, hogy a mai alkotmányos berendezkedés helyébe lépő rendszer jobban működne az ellenzék által favorizált, de egymás haját is tépő káderekkel. Arról nem is szólva, hogy évek óta nem tudnak megnevezni egyetlen olyan vezetőt sem Orbán Viktor miniszterelnök kihívójaként, akit néhány hét vagy hónap után ne maguk váltanának le egy másikra – valósággal úgy cserélgetik ugyanis már őket, mint mások a fényes alsóneműt.

Helmut Kohl intelmei alapján a történelem nem valamiféle szükségszerű folyamat, és nem is véletlen történések sorozta. Sokkal inkább általunk itt és most alakított valóság, az emberek cselekedeteinek eredménye.

Az ellenzék, ha egyáltalán nem képes felmérni a magyar emberek valós igényeit, vízióit és értékválasztásait – márpedig minden jel arra mutat, hogy egyáltalán nem képes –, nem fog tudni mást tenni, csupán folytatni saját reménytelen, hosszúra nyúló vergődését. De most már talán az is elmondható a választási esélyeiket latolgatva, hogy tehetnek már bármit, nem elég a bizonyítványosztás előtti héten tanulni…