A haladó sajtó – ebbe most már mindent beleérthetünk, mindent a jogállamért vinnyogó jobbikos médiától a mindigellenzéki miskulancián keresztül a klasszikus libsi Fake News Inc.-ig – szokásos bolsevik taktikáját próbálja érvényesíteni a V4-konferencia és Milo Yiannopoulos meghívása kapcsán. (Ha már jobbikos média: az abszurd csúcsa, amikor a Jobbik házi blogjaként létrehozott izzadságszagú portálocskán a címben „fekete farkakra gerjedő díszvendégnek“ nevezik Yiannopoulost, majd a cikk végén neonácinak. Mindezt annak a pártnak a névtelen trollportálja, amely néhány éve még a holokamuzó, hollókosztozó kuruttyinfóval ápolt olyan kapcsolatot, mint Milo a fekete fiúkkal.) Vagyis mind azt szajkózza, hogy Milo „szélsőjobboldali“, „náci“, sőt annyira szélsőséges, hogy még az amerikai szélsőjobbról is kiutálták, valamint a pedofília támogatója. Is. Egyrészt egyenlőségjelet tesznek az ún. „alt-right“ és a „nácik“ vagy „szélsőjobboldal“ között, ami finoman szólva elnagyolt, másrészt Milót az alt-right részének, néha vezetőjének titulálják, hiába jelezte az érintett már a mozgalom felbukkanásakor, hogy ő maximum „társutas“. (A felületes skriblerek ha nem szándékosan hazudnak, valószínűleg arra alapozzák alaptalan állításaikat, hogy Milo és Allum Bokhari írtak először kimerítő és megértésre törekvő cikket az alt-right jelenségről.)

A „szélsőjobboldali“ terminusnak valószínűleg már nincs tartós jelentése, hiszen az olyan masszívan liberális szekularistákat szokták ezzel a jelzővel illetni, mint pl. Geert Wilders. A haladó szakzsargonban egy szekularista liberális demokrata már „szélsőjobboldali“, így a kérdés már csak az, hogy aki nem az LMBTQIDDQD-IDKFA-mozgalom zászlóvivője vagy a 122 gender híve, azok közül ki nem az?

De térjünk a lényegre: a morális felháborodás indoka most elsősorban az, hogy Milo a pedofíliát vette védelmébe. Ez konkrét kijelentései tükrében erősen vitatható, az viszont közismert, hogy ő maga volt annak áldozata. De még ha valaki nem is találja magyarázhatónak mondatait, akkor is érdemes emlékeztetni arra, hogy azokért bocsánatot kért, és idehaza tudjuk, hogy az Új Múltíró programmal bárki egy szempillantás alatt megszépítheti múltját, főleg, ha az illetőre és rohamosztagaira maga Heller Ágnes nyom kóserpecsétet. Persze, majd ha Milo elzarándokol a Spinozába, talán majd akkor.

Az viszont kissé kellemetlen, hogy a haladó oldal nem volt ennyire híve a pedofíliával kapcsolatos morális pániknak, amíg a sajátjait kellett mentegetni. Kezdjük mindjárt Révész Sándor mottónak is beillő címével, amit a szép emlékű pártlapba (béke poraira!) karcolt: A pedofil is ember! Aztán itt van Cohn-Bendit és a 68-as kis gézengúzok ügye, akik annak idején a pedofília dekriminalizálásáért petícióztak. Mindezt persze a mind nagyobb szexuális meg bármilyen szabadosság jegyében; amúgy Cohn-Bendit olyan mondatai, hogy csiklandozták a fimplijét, egyszerű provokációk, mit kell ezen annyira fennakadni. Ezek a provokációk simán átcsusszantak a haladók morálellenőrzésén, a veszélyes köcsög viszont még véletlenül se provokáljon, hátha megbánt néhány feministát (lyuly).

És itt van az örök klasszikus, Roman Polanski ügye, akit a haladók szintén védelmükbe vettek, és a média hecckampányát okolták sanyarú sorsáért, bár a rendező begyógyszerezett és megmetoozott egy 13 éves lányt. (Bónusz: Lolita-gyűjtemény a Narancsban)

Ez nem egyszerű kettős mérce. A haladók képmutatása egyszerűen semmiféle korlátot nem ismer. Maradjunk annyiban, hogy ez a műhiszti Yiannopoulos állítólagos „pedofília-pártisága“ kapcsán a haladók korábbi megnyilatkozásainak tükrében úgy szakmailag, mint morálisan egy lyukas kétfillérest sem ér.