Nekem nincs bajom a petíciózással, amíg az Élet és Irodalom négy fala között csinálják.

Persze csak viccelek. A petíciózás a maga nemében szórakoztató, de semmiféle jelentősége nincs. Értelme annyi, mintha bukfenceznék egyet; ha sikerül, elégedett lehetek magammal, történet vége. A notórius aláírók persze mind odabiggyesztették nevüket a petíció végére.

Amennyire up-to-date-ek, még a következő ötletet volna érdemes megfontolniuk: kéne egy, a teljes magyar éttermiséget felölelő kezdeményezés, amely útját állja az ordas eszméknek (R) (TM). Nevezzük mondjuk Demokratikus Chartának. És aki azt nem írja alá, az nem demokrata. Majd szégyelli magát és kiírja magát a szalonból meg a közéletből.

És most az összes résztvevő elégedetten dobbantson egyet.

Megnéztem a Hír TV-n Kálmán Olga interjúját Vásárhelyi Máriával és Gábor Györggyel, akik szintén aláírói a petíciónak. Õk persze a szellemi innovációt hiányolják a jelenlegi ellenzéki erőkből, de lássuk, milyen szellemi innovációt mutattak be ők – túl azon, hogy természetesen ismét megtudhattuk, hogy ők a Szellem világítótornyai, mindenki más meg tudatlan paraszt, főleg a fideszesek. (A parasztok meg egyébként disznóvágásra járnak, nem tudnak késsel-villával enni stb.)

Tehát Vásárhelyi Máriának a Soros-malacról a harmincas évek Németországa jut eszébe, és erre bólogat Gábor György is, hogy helyes a párhuzam, hiszen a bűn mindig banálisan kezdődik, aztán marhavagonokkal végződik.

Van bármilyen helyzet, amire nem jó párhuzam a harmincas évek Németországa? Létezik-e egyáltalán olyan fejlemény, amely a balliberális éttermiséget nem a legszörnyűbb vészkorszakra emlékezteti? Bármelyik tetszőleges A pontból az út a holokauszthoz vezet. A weimarozás valóban komoly szellemi innováció 2017-ben, ez alap. Ilyen friss szellemi termékekkel csoda, hogy még nem forgatták ki a világot a saját sarkaiból!

Némiképp gyengíti persze a „növekvő antiszemitizmus“ érzetét (a rendszerváltás utáni antiszemitizmus egy kész metafizikai rejtély: folyamatosan növekszik, mégse látjuk), hogy az aláírók között van Heller Ágnes is, aki szerint bánja a kánya, hogy mi van a gárdamellény mögött, felejtsük el a múltat, utóbbi nem is számít, csak a jelen. A jelenben pedig a Jobbik nélkül nem lehet megszabadulni Orbántól. A cél szentesti az eszközt, és ha az eszköz éppen antiszemita, hát mit tegyünk. Ezzel persze kukába hajították az éttermiség kedvenc morállófaszát az emlékezetpolitikával együtt. Így ne csodálkozzunk azon, hogy korábban már megkopott tekintélyük semmivé vált mára, ami részben ennek köszönhető, részben pedig annak, hogy még mindig működőképes eszköznek tekintik a petíciózást.

Ugyanis teljesen hiteltelenül teszi mindezt. Arról nem is beszélve, hogy a zsidókat nem a disznótortól kell megvédeni, hanem azoktól, akik a Brandenburgi kapunál izraeli zászlókat, Svédországban meg zsinagógákat gyújtanak fel.

(Azt persze időközben megtanultuk tőlük, hogy csak a zsidó hagyománnyal semmilyen kapcsolatot nem ápolók nyilvánulhatnak meg ebben a kérdésben, és az ő véleményük autentikus, szemben Köves Slomó vagy Benjámin Netanjahu véleményével.)

Már mindenki lement erről a pályáról, csak az éttermiség maradt ott: arra próbálják rábírni a Fideszt, hogy „határolódjon el“, váltsa le Pócsot, járuljon az ő morális ítélőszékük elé. Csakhogy ami működött 1993-ban, az ma már nem működik. A sikerhez szükséges egyetlen előfeltétel sem áll már rendelkezésre: az eszköz hatástalan, hiányzik a morális hitelesség és a tekintély. Egyedül állnak a pályán, amiről már rég levonult a győztes csapat.

És ez csodálatos.