A centenárium alkalmából ugyanis a komcsik által terjesztett közkedvelt panelt a baloldal hasznos idiótái is elkezdték újra előkapni, miszerint az eszme igenis szép, és rengeteget köszönhetünk a kommunizmus kiváló eszméjének, csak hát a megvalósításba nem sikerült annyira jól. Mégiscsak emberek vagyunk, hibázunk, és úgy tűnik, hogy a kommunista „eszme“, bár azt emberek alkották, méltatlan arra, hogy emberek próbálják megvalósítani.

Sztálin halála után megkezdődött a sztálinizmus revíziója, persze nem a független értelmiségi kritika révén, hanem maguk a szovjet kommunisták mertek ejnye-bejnyézni kicsit, miután a nagy vezető elpatkolni méltóztatott. A Szovjetunió a mértékadó értelmiség körében persze ezután is megfelelő vonatkoztatási keret volt, Jean-Paul Sartre, a baloldali értelmiség fénylő csillaga – és azóta is nagy becsben tartott legendája – egyetlen csuklómozdulattal megvédte a szovjetek magyarországi beavatkozását '56-ban, mondván, kérem, a fasiszta felkelés mégsem ad okot a rokonszenvre. Mindenesetre a revízió során kezdődött el a visszafelé ugrálás, mint azt Aristo megállapította, azaz Sztálin messze elferdítette az „eszmét“, de Lenin teljesen kóser, apánk, miegymás, aztán a jó ízlésükre közismerten kényes értelmiségiek a biztonság kedvéért visszataláltak egyenesen Marxhoz, hiszen utóbbi mégsem állított föl munkatáborokat. Õ még a tiszta eszmét képviselte. A probléma csak az, hogy Marx, a Mozgalom megkérdőjelezhetetlen pápája így rendezte az eszmekérdést A német ideológiában: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti“. És mi tagadás, a valóságos Mozgalom az akkori állapotot bizony megszüntette, tehát a kommunista pápa elvárásainak megfelelt.

Ennyit a praxistól elkülönülő kommunista elvi mércéről. Marx persze rendes értelmiségiként összeírt hetet-havat, úgyhogy értelmiségi követői elő is kapták gyorsan a fiatal Marxot, és becsomagolták a humanizmusba, meg a modernitás- és kultúrkritikába – mely utóbbit Marx és a marxisták leginkább angol reakciósoktól kölcsönöztek, és mint mindenben, ebben is jobb az eredeti. A marxizmus a modernitáskritika drinky colája. Marx persze csodálatos ember volt, igazi feddhetetlen figura, aki egyetlen barátja jóvoltából baszta a rezet egész nap Angliában, miközben mindenkire kénköves nyálát köpködte. A köpködés legszebb fejezete minden bizonnyal az volt, amikor Lassalle-ról, a csóró keleti szocialistáról azt fejtegette, hogy „Itzig báró“, illetve „zsidó nigger“. Marx úgy írt, hogy azután a fajelmélet minden szakavatott képviselője megnyalná mind a tíz ujját.

A kommunista eszmét sirató értelmiségiek szerint tehát Marx az út, az igazság és az élet a humanista megváltáshoz, jóllehet, a százmilliós hullahegyeken át kissé tekervényes az ösvény. Ezért is van az, hogy a mai marxoid értelmiségiek nyakig úsznak a humanista nyáltengerben, és a jelenlegi állapotok „erkölcsi elviselhetetlenségén“ ajvékolnak, pedig az ilyen típusú moralizáló nyivákolás köré Lenin, az apjuk, árkot röhögött volna. Õ valóban a tettek embere volt, nem moralizált, hanem lövetett. (Ma már köztudott, hogy ez a derék forradalmár biológiai jellegű vegyi fegyver volt, a bolsevik forradalom pedig a germán titkosszolgálat projektje – az akkori wir schaffen das, ami sokadjára dicséri a fricc politikai zsenialitást.) Persze nem arról van szó, hogy Lenin pusztán a fizikai kínzásnak és megsemmisítésnek lett volna mestere; aki olvasott tőle valaha bármit is, az tudja, hogy akár ennyi idő távlatából, átvitt értelemben is képes erre.

A Sztálinból nagy nehezen, nehéz sóhajok közepette kiábránduló értelmiségiek másik szentje, Trockij szintén erélyesen képviselte azt a nézetet, hogy a kommunistáknak muszáj alkalmazniuk a terrort, ha győzni akarnak. Az értelmiség hazai élő szobra, Lukács György, noha elmélkedett egy sort a kérdésről a Bolsevizmus mint erkölcsi problémában, szintén tanúbizonyságot tett a cselekvőkészségéről Poroszlónál, és persze megírta saját magára adott válaszát, a Taktika és etikát.

Az igazság az, hogy a komcsik, a valóságos mozgalom cselekvő figurái nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ténykedésük bármelyik létező erkölcsi norma – a „burzsoá morál“ – szempontjából két forintot nem ér, és nem is nagyon szégyellték magukat emiatt. Hazudtak, csaltak, öltek, mindenféle lelkizés nélkül. Az más kérdés, hogy mindig voltak delíriumos értelmiségiek – többnyire Nyugaton –, akik mázoltak a történet köré egy Én pici pónim-világot, kiszínezték és gyönyörködtek benne. Ez utóbbit, ezt a giccses festményt bámulják ájultan utódaik azóta is. Õket jellemezhetjük Lenin apjuk nyomán a címben foglalt találó jelzős szerkezettel.

Akik azt a közhelyes frázist veszik elő, hogy a kommunizmus csodálatos eszme, csak nem számolt az emberi gyarlósággal, azokat érdemes emlékeztetnünk a következő kellemetlenségre: aki az emberi világot kívánja működtetni, mi több, átalakítani, és nem számol az emberi tökéletlenséggel, az mind közönségesen idióta. Ilyen embert azzal sem bízunk meg, hogy a fröccsöt idehozza a pulttól, nemhogy a politikai irányítással. Az nem zsenialitásra utal, ha valaki képes gondolatban kitalálni egy olyan „rendszert“, ami teljes mértékben alkalmazhatatlan a létező viszonyokra, már amennyiben politikáról beszélünk. Ebben az esetben lehet fantasyregényeket írni, matematikával foglalkozni vagy videojátékokkal játszani. Legkevésbé szerencsés esetben az illetőt egy kifejezetten ilyen célra létrehozott intézményben kezelik és próbálják meggyógyítani.