Képzeljük el csak egy pillanatra, hogy valaki megöli a családunk egyetlen tagját. Megöli a férjünket, feleségünket, agyonveri az apánkat, anyánkat, lemészárolja a gyermekünket. Mi azonban nem tehetünk semmit, mert az illetőt védi az uralkodó politikai rendszer, a diktatúra. Aztán hirtelen megváltozik a helyzet, és a gyilkost elénk sodorja az élet. Ott állok én, és ott áll a gyilkos. Ha lerántjuk a történetről a kötelező sallangokat, hogy bízni kell az igazságszolgáltatásban, és hogy emberi életet nem oltunk ki, én bizony megmondom őszintén, alighanem csak a pillanat döntené el, mit tennék.

A huszadik században számos ilyen pillanat akadt Magyarországon. 1956-ban pedig különösen sok. A Rákosi-diktatúra áldozatai szemtől szembe ismerték a hóhérokat. Ott éltek közöttük, mindennap végig kellett nézniük, hogy ugyanazok a tanácselnökök, téeszelnökök, akik meggyilkoltatták, kényszermunkára küldték, megnyomorították a családjuk valamelyik tagját, parádéznak a vörös zsibvásárban. Nem csoda, hogy amikor lehetőségük adódott, kíméletlenül levadászták a diktatúra szolgáit. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, ártatlanokra is lesújtott a népharag, de a legtöbb helyen mocskos gyilkosok nyerték el méltó büntetésüket.

Nem mondom, hogy szép dolog, de legalább érthető. És ember legyen a talpán, aki a lázas forradalmi órákban megakadályozza a tönkretett emberek igazságszolgáltatását.

Ezzel együtt az 1956-os forradalomnak van egy másik arca is. Nemzetőr apám például a társaival összegyűjtötte és pincébe zárta a letartóztatott kommunistákat. Felváltva őrizték, fegyverrel a kézben őket, nehogy bántódásuk essék, mert hittek az igazságszolgáltatásban. Ilyen is volt. Nagy kár, hogy a megtorlás napjaiban a kommunisták nem gyakoroltak hasonló gesztusokat, kivégeztek, bebörtönöztek embereket, másoknak külföldre kellett szökniük, az itthon maradottakat pedig egy életen át megfigyelték, ellenőrizték.

Mindezt Szanyi Tibor legújabb alakítása miatt idézem fel. Aki kiemelt 1956 kusza, de mégis átlátható, megítélhető történetéből egyetlenegy régi fotót, és odadobta az emberek arcába. Mintha 1956 a lincselésről szólt volna, és nem arról, hogy több millió ember a felfordulás közepette is ragaszkodott a rendhez, lefogta az ütésre lendült kezet. De tudod mit, Szanyi kapitány? Térjünk vissza a bevezetőben foglaltakra: nem igazolható, de abszolút érthető, hogy néhány embernek feltolult a vér az agyában, és minden bizonnyal nem ok nélkül, majd agyonverte a hazája, a családja, a barátai gyilkosait.

Ma sem világos, hogy a legnevezetesebb helyszínen, a Köztársaság téren pontosan mi is történt. Tény, hogy a tömeg elkapott és agyonvert pár kommunistát, akik azonban előtte fegyverrel lőtték őket a párházból. Napokkal az ostrom előtt a pártházban lapuló ÁVH-sok járókelőket gyűjtöttek be, megkínozták őket, és a kormány által hivatalosan kinevezett nemzetőrökre lövöldöztek. Aztán jött a forradalmi tömeg, és amikor legyűrték az ellenállást, huszonhárom embert lelőttek, kivégeztek, agyonvertek. Ebből az esetből – jószerint a forradalom egyetlen jelentősebb túlkapásából – a Kádár-korszakban irtózatos propagandát gyártottak. Minden létező alkalommal elmesélték a történteket, persze, jócskán kiszínezve, verseket, kantátát írattak Mező Imréről és társairól, Hollós Ervin, Lajtai Vera, Berecz János és mások pedig valóságos mitológiát szültek propagandakiadványaikban. Így legalább nem kellett beszélni arról, hogy a tömeg által meglincselt ÁVH-sok előzőleg számtalan ostromlót lelőttek, szóval nem ártatlan báránykákkal végzett a népharag.

Az egész Kádár-korszakra rátelepedő állami propaganda, a történtek egyoldalú és torzított felidézése nem múlt el, mint a kanyaró, ott motoszkál Szanyi Tiborban is. Ez a máskülönben művelt, világlátott politikus az élő példa arra, hogyha gyermekkorodban beléd fecskendezték a büdösbunkó proli vakcináját, akkor azt egész életedben hordozod. Idézőjeles kijelentésében („ünnep”) az a legaljasabb, hogy kizárólag aktuálpolitikai célokat szolgál. Összedőlt pártja, az MSZP maradék híveinek igyekszik valamiféle identitást kölcsönözni, és jó kommunistaként mi máshoz is nyúlhatna, mint ordas hazugságokhoz. Hiszen hazugság az, ha 1956-ot, a magyar nemzet felkelését a kommunista zsarnok ellen egy nagyon is vitatható mellékjelenséggel azonosítjuk. Hazugság az, hogy ne volna ünnep a magyarság nagy összefogása, a reménytelenségből támadt vihar, Dávid harca Góliát ellen.

Szanyi Tibornak nem ünnep, világos. Csak akkor ne mondjuk azt, hogy ezek már nem kommunisták. Ízig-vérig azok. El tudom képzelni, maguk között hogyan beszélgetnek mindarról, ami szent a nemzet többsége számára.

Szanyi nem magyar, csak ezen a nyelven beszél. Gondolom, már készülődik a nagy októberi szocialista forradalom századik évfordulójára, boldog a lelke, hamarosan ő lesz a sztár az angyalföldi munkásőrök földalatti megemlékezésén.

Hogy a keze közben véres, és minden mondatával egyre véresebb lesz, hogy a megkínzottak, a holtak emléke kísérti, az nyilván mellékes számára.

Számunkra viszont nem. Hogy is írta Faludy György?

„Ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt

és korlát nincs sehol sem – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat…”

Pontosan erről van, és most eresszük el Szanyit, végleg. Inkább őrizzük magunkban 1956-ot olyannak, amilyen volt: tisztának, szűznek, ártatlannak.