Először is, mielőtt belekezdenék, fontos dolgot kell közölnöm – és aligha aktuálisabb ez most, mint a #metoo kampány kellős közepén. Ma van a patriarchátus világnapja! Itt az ideje pezsgőt bontani, pattintani egy sört és üvöltözni a kocsmában. További kiváló tanácsok mára az alábbi videóban:

Hollywood valójában egy vallás – ahogy a Szilícium-völgy is, de arról talán majd máskor. E vallás, vagy pontosabban kultusz hívei többé-kevésbé egy szekta tagjai, akik meg vannak győződve arról, hogy nekik szent kötelességük a Morál közvetítése Amerika középső része felé, hiszen a bigott, vallásos, fegyvertartó bunkók önmaguktól nem jutnak el hozzá. (Ugyanezt a tevékenységet űzi a keleti parti elit is a médiájával.) A South Park alkotói nem véletlenül gondolták úgy, hogy a legalkalmasabb célpont Hollywood moralizáló sznobizmusa, George Clooney beszéde az Oscar-díj átadóján, ugye mert az hatalmas sznobfelhőt generál. Hollywood a Morál bástyája, hiszen ott nullhuszonnégyben aggódnak a klímáért, és fogadnak örökbe afrikai gyerekeket – szemben Amerika középső részével, ahol a hagyományos családmodell keretein belül farmerkednek.

Hollywood vallásos jellege akkor is igaz, ha a kultusz hívei időről időre más divatot találnak, azaz Madonna eljut a kabbaláig, Lindsay Lohan pedig végső leharcoltsága után az iszlámhoz.

A vallásos jelleg most válik nyilvánvalóvá, amikor megtalálták az állatot, amelyre ráolvashatják Hollywood összes bűnét, rejtett kis titkait. Ez lenne Harvey Weinstein. Benne összpontosul most minden gonoszság, a hatalom mocskossága, ami valaha is része volt Hollywoodnak. És itt az idő a megtisztulásra, sőt a megváltásra – hazánkba is elérő nemzetközi lavinát indított el Weinstein botránya, Schillingné "majdnem vallomása" és Nyáry Krisztián könnyei fogják elmosni a hatalmukkal visszaélő férfiak bűneit világszerte.

Nem arról van szó, hogy Weinstein ne lenne féreg. Természetesen az. És míg a társadalmi igazságosság harcosai hirdetik mindig az amerikai egyetemi kampuszokról azt, hogy ott a nemi erőszak kultúrája uralkodik, úgy tűnik, épp a liberális fellegvárra, Hollywoodra igaz ez. Csakhogy nem Harvey Weinstein az egyetlen, nem is az első, nem is az utolsó, és noha a libsi viktimológia mindig elég élesen meg tudja mondani, ki a tettes és ki az áldozat, mindez nem tűnik ennyire egyértelműnek. Gondoljunk csak azokra a színésznőkre, akik hirtelen bátorságot merítettek a vallomáshoz, majd elmesélik, hogy meglepődtek, amikor éjfélkor Weinstein a hotelszobájába hívta őket kettesben pezsgőzni. Vajon mi történhet egy ilyen szituációban?

Persze önmagában a probléma nem ez, még csak nem is az, hogy akik valóban zaklatás áldozatai voltak, igen nehezen nyílnak meg. Ne legyen szőrös a szívünk. A probléma az, amit Woody Allen mondott (akit szintén vádoltak már zaklatással): mostantól minden kacsintó férfi zaklató vagy erőszaktevő lesz. Egyáltalán nem lőtt mellé, ugyanis a femináci mozgalomban létező irányzat a bók és a flört büntető törvénykönyvi kategóriává változtatása. A franciák nem is teketóriáztak, azonnal betiltanák a köztéri füttyöt, mert a női méltóság legfőbb ellensége a füttyögő melós, és még véletlenül sem a ficki-fickiző mohamedán Kölnben szilveszter éjszaka. Persze mégiscsak a csigazabálókról beszélünk, akiknek egy teljes Európai Unióra van szükségük ahhoz, hogy valahogy lélegeztetőgépen tartsák a mezőgazdaságukat (hogy is van az a szupermarketes hasonlat, amit az új megváltó, Macaroni használt?).

Úgy alakult, hogy a nőket ért erőszak és zaklatás problémájával olyanok foglalkoznak hivatásszerűen, akiket ez a veszély sosem fenyegetett. Talán ezért érzik úgy, hogy be kell lépniük a klubba, és ha el tudják érni, hogy egy fütty jogilag azonos helyet foglaljon el az engedély nélküli behatolással, máris nyert ügyük van. Sőt, ideje a konszenzuális behatolást is erőszakká nyilvánítani. A társadalmi igazságosság harcosainak trükkje az ún. „szimbolikus erőszak“, vagyis az erőszak megvalósulásához nincs is szükség fizikai kapcsolatra (és most nem a valóban zaklatásnak minősülő egyéb nem fizikai aktusokra utalunk, mint az éjszakai telefonhívások, e-mailek stb.). Elég egy nyuszizás, drágámozás, és már kész is a tényállás. Nem kell tenni semmit, elég mondani. A következő lépés a haladás sztrádáján az, hogy mondani sem kell, elég gondolni.

Férfiak millióinak a tapasztalata egyébként az, hogy azok a nők, akik nem kizárólag a macskájukkal tartanak fenn intim viszonyt, tehát akik nem hivatásos femináci aktivisták, képesek felfogni a különbséget a bók, a flört és a zaklatás között, és nincs szükségük a feministák tanácsaira ahhoz, hogy ezt a különbséget észrevegyék. A hagyományos törvénykönyvek szintén különbséget tudnak tenni ezek között – lévén, az előző kategóriákkal nem is foglalkoznak. Csakhogy a haladó felszabadítás logikáját nem érdeklik a szubjektív szempontok, mert az elnyomottakat akkor is föl kell szabadítani az elnyomás alól, ha ők azt nem érzékelik. Az osztálytudat lehet hamis is.

A libsi nyekergésnek abban igaza van, hogy a zaklatás és visszaélés kérdése hatalmi kérdés. Az viszont már csak a haladó fantáziában létezik, hogy ez a viszony megszüntethető, azaz a „szereposztó dívány“ felgyújtható. Oboázásért járt már filmszerep, lemez, de egyetemi állás is. Ez egy olyan állandóság, amin a hirtelen felindulásból művelt Facebook-kampány sem tud megváltoztatni. Ugyanis amíg lesznek olyanok, akik filmszerepért, lemezért, egyetemi állásért hajlandóak letérdelni a Weinsteinek előtt, addig a jelenség létezni fog. A jó hír viszont az, hogy ez egyáltalán nem kötelező.

Boldog patriarchátus világnapot!