Jelen cikkünk életbevágóan fontos az ellenzék számára. Éppen ezért nyomatékosan kérem, hogy az MSZP-DK-Jobbik-LMP és a többiek szimpatizánsai azonnal hagyják abba az olvasását. Ami itt következik, egyszerűen nem szivároghat ki.

Senki sem szereti a gyöngyeit disznók közé szórni. És ezzel nem azt mondom, hogy az ellenzékiek disznók, azt viszont határozottan állítom, hogy a cikk elolvasása után megértenek egyet és mást arról, miért tartanak ott, ahol.

Amit nem szeretnék. Nagyon nem.

Ezért a legjobb, ha most azonnal befejezik az olvasást. Mindenki mást szeretettel üdvözlök.

Szóval.

Orbán Viktor népszerűsége régóta rejtvény a túloldalon. Adott egy szál politikus, aki erős lenyomatot hagyott a közéletben, olyan erőset, hogy másoknak nemigen terem babér. Nem arról van szó, hogy Schiffer András ne volna okos ember, hogy Vona Gábor ne lenne ravasz, Gyurcsány Ferenc pedig nagy kombinátor, egyszerűen csak azt állítjuk, hogy Orbán Viktor hétmérföldes léptékkel jár a kortársai előtt. Az általa kikovácsolt rendszer időről időre jól vizsgázik, alapos gyanúnk szerint a Fidesz akár új ciklust is kezdhet tavasszal. Ez a helyzet leginkább egyetlen ember akaratának, tehetségének, előrelátásának köszönhető, olyannyira, hogy mára Orbán Viktor lényegében egymaga tematizálja a teljes magyar közéletet. Ebbe a tematizációs csapdába az ellenzék úgyszólván mindennap beleesik: ha volnának is saját témái, akkor sem tudnák közvetíteni, mert Orbán Viktorra figyelnek, ahelyett, hogy saját identitást, saját arcot adnának önmaguknak.

Ebben áll a titok. A titok, hogy miért tud Orbán Viktor újra és újra kormányt alakítani.

Fájdalom, a politológiai, szociológiai szakirodalom arról nem rendelkezik, hogy egy-egy értelmiségi milyen mintát kövessen, másképp szólva a valóság megismerését nem lehet elodázni, az embernek stratégiát kell építenie a különböző élethelyzetekben. A magyarországi balliberális oldal legnagyobb tragédiája, hogy már réges-régen értelmiségi holdudvara csapdájába esett. A politikát mindig is politikusok csinálják, nem pedig ideologizáló értelmiségiek, és ha egy politikai pártban, mozgalomban az értelmiségi szabálykövetés felülírja a politikai racionalitást, akkor nagy a baj. A hazai baloldalon hemzsegnek az olyan figurák, akikre maximálisan érvényes Lenin 1924-es jellemzése (Trockijról írta egyébként, és azt most hagyjuk, hogy magára Leninre is hajszálpontosan illik): „túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva és a munka tisztán adminisztratív oldala iránti túlzott vonzalma miatt.”

A baloldalon, sőt, általában az ellenzéki oldalon (hiszen a „baloldali honfitársait" hozsannázva üdvözlő Vona Gábor is megérkezett a bűvös körbe) egyszerűen képtelenek elengedni a koncul odadobott csontokat, és szilánkosra rágják ahelyett, hogy rendes vacsora után néznének. Tragédiájuk, hogy évek alatt sem vették észre: azokat a jutalomfalatokat Orbán Viktor szándékosan hajítja közéjük. Teljesen nyilvánvaló, hogy az ellenzéki sajtó, a maradék politikusok és a lelkiismeretük felett őrködő értelmiségiek feleslegesen ugranak rá egy-egy miniszterelnöki kijelentésre. Miután képtelenek felmérni az ügyek politikai hasznosságát vagy haszontalanságát, sorra felmondják a leckét, ahogyan azt a Fidesz elnöke szeretné. Szó szerint heteket, hónapokat töltenek el olyan témák dagasztásával, mint az illiberális állam mibenléte, a miniszterelnök kiállása az őcsényiek mellett, hogy jól tette-e Orbán Viktor, amikor koszorúzott Kínában, és hogy akkor most tényleg elhatárolódott-e Horthy Miklóstól, vagy sem.

A vita nem a politikai cselekvés terében, hanem a szimbólumok világában zajlik. Orbán Viktor pontosan tudja, az ellenzéknek viszont halvány sejtése sincs róla, hogy amíg valaki az értelmiségi játszótéren labdázik, addig biztosan nem ütik el a főúton a kamionok. A kormánynak életbevágóan szükséges, hogy kritikusai tökéletesen haszontalan dolgokkal üssék el az időt. Hogy tét és következmények nélküli ügyekről vitatkozzon az a kétezer ember, akinek mindennapi betevője a kinyilatkoztatás, az okítás, a mérleget vonás. Mert ha az ellenzéki értelmiség marad a számára megszabott térben, akkor a valóban fontos ügyekben mindig az történik, amit Orbán Viktor előre eltervezett. Hiszen – mondanom sem kell – időközben a törvényalkotást és a politikai cselekvést csúcsra járatta a kormány. Az egyszeri ellenzéki értelmiséginek azonban nemigen futotta épkézláb válaszra, elemzésre meg végképp nem, és láthatóan alig várta, hogy visszatérhessen kedvelt foglalatosságához, a közéleti velős csontok szopogatásához.

Mondok néhány fontos ügyet, amely valóban érdekli az embereket. Ilyen a rezsicsökkentés, a csok, a határkerítés felállítása. Ezek az ideológiától, oldaltól független intézkedések minden magyarhoz elértek, mindenkit érintettek valamilyen módon, szemben az ideológiai, szimbolikus természetű vitákkal, amelyek szükségszerűen csak a társadalom csekély hányadát érdeklik. Nagy Bandó András, Tamás Gáspár Miklós, Béndek Péter, Pap Szilárd István és a többiek talán el se hiszik, de attól még igaz: a választást nem az nyeri meg, aki morális kinyilatkoztatásokkal aláaknázza az ellenfelet, hanem aki a való életben érvényes intézkedésekkel erősíti meg híveit, és bizonytalanítja el kritikusait.

A teljes magyarországi ellenzék Orbán Viktor kottájából játszik. Nem azért, mert abból akarnak játszani, hanem azért, mert évek óta kényszerpályán mozognak. Amikor lehetett volna, elszalasztották az alkalmat, nem tudtak megújulni. A hazai baloldal vezetői, meghatározói emberei teljesen beleragadtak a kilencvenes évekbe, azt hiszik, majd szalonokból levezénylik a választásokat, ahogyan régen. Abba a csalfa hitbe ringatóznak, hogy nekik alanyi jogon szavuk lehet, ahogyan szavuk volt valaha saját bejáratú, monopolizált, sajtókorlátozott közéletükben. Farkasházy Tivadar szárszói találkozói pompásan dokumentálták a leépülés fázisait. A valaha nagy hatalmú megmondóemberek mára olyanok lettek, mint a struccok: röpképtelenek. Volnának éppen szárnyaik, csak nem tudják használni azokat, mert elcsökevényesedtek. Bár udvariasságból madárnak hívjuk a struccokat, ha éppen nem dugják homokba a fejüket, leginkább fürge szaladgálásukkal keltenek feltűnést, és irigyen méregetik a kék égen hasító valódi madarakat.

Ennyi hát a titok. Azoknak a kedvéért, akik ellenzéki szimpatizánsként előzetes figyelmeztetésem dacára mégis elolvasták ezt az írást, istenigazából nem tudok mit tanácsolni. Talán csak azt, hogy szabaduljanak ki a saját fogalmi rendszerükből, teremtsék meg a maguk világát, törődjenek kevesebbet az ellenféllel, és akkor talán labdába rúgnak majd ők is.

Talán, egyszer.