Történelmi mélypontot értek el Martin Schulz vezetésével a szociáldemokraták 20,5%-os eredménnyel és 1949 óta a második legalacsonyabb támogatást kapták szavazóiktól a kereszténydemokrata testvérpártok (32,9%-ot). A szélsőjobbnak kikiáltott AfD pedig csaknem megháromszorozta saját szavazóbázisát és a Bundestag harmadik legnagyobb pártjává lépett elő.  A Zöldek érdemen nem tudtak javítani 2013-as eredményükön, csak az AfD-hez a bevándorlás kérdésében hasonlóan kemény álláspontot elfoglaló liberálisoknak sikerült még számottevő szavazótömeget maguk mögé állítaniuk.

A választási eredmény értelmezéséhez rendelkezésre álló rengeteg adatot elemezve két változásra érdemes odafigyelni: az AfD szinte pontosan ugyanannyi szavazóval tudta növelni bázisát (+ 7,9%) mint amennyit a CDU/CSU-pártszövetség elveszített 2013-hoz képest (-8,6%), míg a korábbit 3,5 %-kal meghaladó választási részvételből ugyancsak egyértelműen az AfD tudott legtöbbet profitálni. Mindezek jól mutatják, hogy a bevándorlás – és muszlimellenes (illetve elitellenes) párt új szavazóinak jelentős része Merkel táborából jött át, egy másik részük pedig valószínűleg éppen a társadalmi lecsúszástól tartó baloldali szavazók közül került ki. A CSU megdöbbentően gyenge szereplése pedig egyértelműen a bajor protest szavazók tiltakozását mutatja Merkel elhibázott bevándorlás politikájával szemben.

Az AfD mint egyetlen rendszerellenes párt sikere, vagyis az, hogy 12,6%-ra növelve támogatottságát a harmadik legnagyobb erővé lépett elő a Bundestagban, egyértelműen jelzi azt, hogy a második világháború óta fennálló hagyományos nagypárti struktúra komoly kihívásokkal küzd. Az AfD volt ugyanis az egyetlen párt, amely a kampány alatt mindvégig következetesen képviselte a német közép – és alsóosztály muszlim bevándorlással szembeni félelmeit mind kulturális, mind egzisztenciális értelemben. Annak ellenére, hogy valamennyi mérés szerint a bevándorlást tartották a legfontosabb témának a választók, érthető okokból mindkét nagypárt igyekezett elkerülni az erről folytatott diskurzust és ebben a liberális média is partnerük volt. A tanulság ugyanakkor az, hogy ha ez még taktikailag jó döntésnek is tűnt, a nap végén a választók mégis megbüntetik azokat a pártokat, amelyek asztal alá söprik a leglényegesebb problémákat.

Az AfD érte el a legnagyobb politikai sikert olyan értelemben is, hogy

Jól látszik ez az első pártvezetői nyilatkozatokból: a történelmi bukást elszenvedő Martin Schulz rögtön a szélsőjobb elleni harc ellenzéki vezérévé avanzsálta magát. Nyilvánvalóan csak így tud kikerülni Angela Merkel nagykoalíciós halálos fojtásából úgy, hogy maradjon még minimális esélye a politikai túlélésre. Bármilyen furcsa, az AfD előretörése a vereséggel felérő győzelmet arató kancellárnak is remek lehetőség: bármilyen koalíció is jön majd össze, (jelenleg az ún. Jamaica- vagyis a CDU/CSU-liberális-zöld összefogás a legvalószínűbb),  a koalíción belüli törésvonalakat mindvégig a szélsőjobb elleni összefogásra hivatkozva fogja majd megpróbálni betemetni.

Egy biztos, a választási eredményeknek köszönhetően Angela Merkel politikai cselekvőképessége jelentősen csökkent. Szakértők jelenleg egy hárompárti (uniópártok-zöldek-liberálisok) koalíciót tartanak legvalószínűbbnek, ami ha létrejön, valójában négypárti koalíció lesz, hiszen a bajor keresztényszocialista testvérpárt nézetei legalább olyan távol állnak a zöldekétől, mint München Berlintől. De nem sokkal jobb a helyzet a liberálisok és zöldpártiak tekintetében sem, ha az Európához való viszonyt, vagy a bevándorlással kapcsolatos álláspontokat nézzük. A helyzet paradoxona, hogy a közvélemény-kutatások szerint az ún. Jamaica-koalíció örvendene a legkisebb népszerűségnek. Angela Merkel csökkenő támogatottságának köszönhetően egy olyan koalícióval tudná folytatni a kormányzást, amely a legkevésbé népszerű a német választók körében. Mindez egy olyan időszak kezdetén történik, amikor komoly társadalmi konfliktusokkal járó, nehéz döntéseket kell majd hozni Németországban. Gondoljunk csak a francia elnökre, aki már a kapuban áll, hogy kedd este benyújtsa a németeknek azt a számlát, ami a francia strukturális reformok megfinanszírozásához szükséges.

(A szerző választási szakértő.)