„Már alig várom. Olyan leszek mint maguk. Lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, CD lemezem, elektromos konzervnyitóm – jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén ha már nincs semmi, a halál.”

(Trainspotting, 1996)

Vegyük például a svédeket. Akik megalkották a lehetséges világok legjobbikát. A szuperkapitalizmusba ágyazott jóléti utópiát, gondoskodó szociális állammal, tökös adórendszerrel, biztonságos nagypapa-autóval (Volvo), liberalizált pornóiparral, Ektorp variálható kanapéval, Mamma Miával, tetra pakkal, hárompontos biztonsági övvel, pacemakerrel.

Aztán úgy érezték, a megvalósuló politikai utópia ajtaját jó szélesre kell tárni a világ előtt. Hiszen micsoda elegáns győzelem a történelem felett, ha ők teremtik meg az első sikeres multikulturális társadalmat Európában.

A projekt ékköve az egyik legnagyobb svéd város: Malmö. Háromszázezer lakosának ma már több mint 40%-a bevándorló. Az elmúlt években a város élete gyökeresen megváltozott, ahogy arról egy külön dokumentumfilm: „Sweden dying to be multicultural” beszámol. A címben a „dying” szó jelentése kettős: mindent megtesz érte/belehal.

Demográfiai becslések szerint negyven éven belül Svédországban kisebbségben lesznek a svédek.

A kék-sárga multikulturális világban tehát a svédek végül megszűnnek svédnek lenni. Nagyjából egy generáción belül. Ha minden megvolt: jólét, sportkocsi, műfogsor, egyszerűen el lehet engedni.

Válaszd a felszívódást. Válaszd a jól megérdemelt felmentést a történelem folytatásának terhe alól.

Ma Európa nyugati fele a svéd modellt követi. A megadás, a feltartott kezek politikáját.

Liberális ismerősökkel, munkatársakkal beszélgetve az ember arra jön rá, hogy a multikulturális utópia számukra a pesti bulinegyed, a romkocsmák forgataga, az egzotikus kaják, pho leves, sushi fogyasztói mennyországának keveredése a neohippi univerzummal, a nyúédzses tolerancia és szeretet kultusszal.

A liberális képzeletben a globális kapitalizmus szupersztrádáján egyszerűen feloldódik a kultúrák idegensége, kéz a kézben sétál a muzulmán vagy a kopt keresztény a fogyasztás önfeledt forgatagában.

A vágyfantázia naivitása szembeötlő, sőt ordító. Mégis hatalmas erővel van jelen körülöttünk, a politikai kultúrában, a hétköznapi reklámokban, a hírek, tudósítások szemléletmódjában, a beszélő fejek, megmondók rosszalló tekintetében – hasonlóan a múlt század kommunista utópiájához.

A szuperkapitalizmust az európai, észak-amerikai kultúrkör teremtette, mi tettük globálissá a fogkrémek, golyóstollak és mobiltelefonok körforgását. A globális piacgazdaság tehát sikertörténet, csak nem pont úgy. Üzleti és fogyasztási mechanizmusai ugyanis életképesnek mutatkoztak az alkotmányos demokráciák politikai keretein kívül is. Ma már a rendszer nem igényli a demokráciát. Diktatúrák, autokratikus hibrid politikai struktúrák környezetében is vidáman elvan, termel, terjeszkedik. Kína, India felemelkedése, Törökország, vagy gondoljunk az olyan sikerekre, mint Szingapúr. A megtermelt globális jövedelem súlypontja, annak minden világpolitikai következményével, az előttünk álló 30 évben brutális mértékben tolódik majd el Ázsia irányába.

A szuperkapitalizmus globális hálózata lassan, de biztosan közömbössé válik politikai és kulturális gyökereivel szemben. Hol van már a protestáns munkaetika? Ebben az új kontextusban a demokrácia, a politikai szabadság európai modellje, a szekularizáció, a női egyenjogúság, a szólásszabadság is csak egy életforma a konkurens, alternatív életformák sokaságában (a kapitalizmus ölelő karjain belül!), nem pedig a történelem logikus fináléja, ahogy azt mondjuk Fukuyama megálmodta (sőt pont abban tévedett, hogy a piac „per se” igényt tartana a liberális demokráciára).

A török családban, de már Németországban született baloldali politikus, egyben integrációs miniszter(!), Aydan Özoguz nemrég egy német lapnak nyilatkozott a kultúráról és a beilleszkedésről. Az interjúban azt állította, hogy német kultúra, mint olyan, egyszerűen nem létezik. A német történelem legfőbb alakítója és motiválója pedig a „sokféleség”. Ha „autentikus” német kultúra (a beszélt és írott német nyelven túl) nem létezik, a több millió bevándorlónak nincs hová integrálódnia. Az integráció gondolata és vele ironikusan a miniszteri poszt, szimplán értelmetlen. Alkalmazkodjanak a németek a bevándorlókhoz, hiszen azoknak még van élő kultúrájuk, amivel „sokszínűvé” teszik az országot. Ez a megadás politikájának vegytiszta megfogalmazása.

Az újliberálisok szerint az európai kultúra halott. Ahogy a biológiai nemek suta meghatározottságát is meghaladta az új androgün, vagy transznemű ember, úgy haladja meg a nemzeti kultúrák partikularitását a globális kapitalizmus alanya és válik a még élő, de egzotikus kultúrák fogyasztójává.

A piacgazdaság és benne a tőke globális áramlása valóban közömbösséget mutat a kultúrákkal, sőt tágabb értelemben az életformákkal szemben, beszippantja belőlük mindazt, ami fogyasztássá konvertálható, aztán jónapot. Ami marad, az az egzotikus „lényegtelen” és a gazdasági folyamatok környezetét alkotó politikai struktúra.

A muzulmán közösségek gyorsuló demográfiai expanziójával, diffúziójával és az agresszív iszlamizmussal azonban szar került a levesbe. Kamionok, furgonok hajtanak a fogyasztás önfeledt forgatagába. Öngyilkos merénylők és pitiáner késelők, baltával hadonászó dzsihadisták vágnak lyukat a multikulturális boldogság utópikus szövetébe.

A magát éppen a globális piacgazdaság éterében feloldani szándékozó liberális Európa szembetalálta magát a terrorizmussal, és egy olyan gazdasági migrációval, ami primér potyautas stratégiára épül. A kontinensre özönlő afrikai és közel-keleti, muzulmán többlet ugyanis a piac folyamataiba is integrálhatatlan (egyszerű gyakorlati okokból, amit ma már csak az nem ért, aki már bocsánat, de idióta). Így nem lesz más belőle hosszú évtizedekre, mint a nemzetállamok nyakán lógó potyautas tömeg, hozzáadott érték előállítására alkalmatlan, passzív, elfekvő munkaerő.

Ez a tömeg döntően azért áramlik Európába, hogy hozzáférjen az itt alanyi jogon járó juttatásokhoz, ami az érkezők szemszögéből tökéletesen érthető. Melyik medve ne akarna belenyalni a szabadon hagyott mézes bödönbe.

(Igaz, vannak, akik szerint a medvék követelése jogos. Hiszen mi máson emelkedett volna fel az európai alkotmányos szabadság, na meg a világhódító útra induló kapitalizmus, ha nem a gyarmatok és a perifériaállamok vállán. A fagyi most visszanyal. Afrika kéri a jussát a profitból. Ez a megadás bűntudat-vezérelt ideológiája. Bűnösök vagyunk elődeink erkölcstelen ügyeskedéséért és hatalmi praktikáiért. Time to pay.)

A megadás svéd modellje azonban inkább a vidám apokalipszis világába kalauzol. Olyan mint a Galaxis útikalauz folytatásában szereplő „vendéglő a világ végén”, ahol a vendégek vacsora közben gyönyörködhetnek a világegyetem összeomlásának szimfóniájában.

A tolerancia bajnokai nem veszik észre, hogy a szuperkapitalizmus közömbös kontextusában nemcsak Thomas Mann, vagy Goethe tűnik el a lefolyóban, hanem idézőjelek közé kerül a politikai szabadság, a modernitás minden érdemleges politikai teljesítménye, benne a ma ismert életformánkkal (a nők és a szexuális kisebbségek jogaival együtt), úgy 40-50 éven belül.

Az új Svédország, amiről egy reklámban ábrándoznak, elkerülhetetlenül eljön, de nem olyan lesz, mint a vágyfantáziákban. Nem valószínű, hogy muzulmán diktatúra. Fél évszázad alatt ennek nincs nagy sansza. Sokkal inkább káosz és az életformák közötti harc, sokkal, de sokkal kevesebb szabadsággal és társadalmi békével.

Ahogy a megfélemlített zsidók kiköltöznek Malmöből, úgy fogunk mi is kiköltözni saját európai városainkból, mert partikulárissá vedlett életformánk, „szabadosságunk” nem lesz elfogadható az új többség számára. Párizs külvárosaiban egyszerűen kinézik a fedetlenül besétáló nőket a legszimplább kávéházakból, éttermekből. Akik helyben maradnak, valamiért nem költöznek el, lassan de biztosan, éppen saját testi épségük, nyugalmuk érdekében kezdenek majd visszahúzódni a nyilvános terekből, kezdenek másként öltözködni, másként viselkedni. Ez pedig a magánélet szabadságának vége.

A liberális elit persze nem keveredik mindezzel. A multikulti prédikátorai biztonságos, körbekerített lakóparkokban, családi házas övezetek elízium világában nézik végig a bontakozó drámát. Ahogy világképük egy illúzióbuborék, úgy életmódjuk is az. Õk a szuperkapitalizmus győztesei.

Az alkoholista Juncker vagy a gyermektelen „mutti”, Angela Merkel erkölcsi prédikációi az európai értékekről és a befogadás kötelességéről a megadás politikájának ideológiai elemei. Kockázatmentes bársonyszékek mögül, limuzin hátsó üléséről.

Tudják, hogy az ő jólétüket, biztonságukat életükben már nem nagyon fenyegeti az új Németország, vagy az új Svédország születőben lévő káosza.

A megadás politikája a befogadás pátoszából, majd annak kényszerű lelohadásából született. Ma már mindenki tudja, hogy szar került a levesbe. Az újliberális elit és a globális média játszóterein beszélni róla azonban nem lehet. Mert az rasszizmus. Felemelt kézzel hátrább lépni, úgy tenni, mintha közünk nem lett volna hozzá, alkalmazkodást, önfeladást kérni a némettől, svédtől, azt lehet. „Nemcsak az új svédeknek (értsd bevándorlóknak) kell integrálódniuk, hanem mindenkinek, a tősgyökeres svédeknek is” – mondja a korábban idézett reklám.

Közép-Európa más tészta. Nem adja magát olyan könnyen. Az itt élőknek még van veszíteni valójuk. A kétsebességes Európa, amiről Merkel és a francia piperkőc, Macron fantáziál, meg fog valósulni, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt képzeletük felfesti a politikai horizontra. A „mag-országokat” elárasztó „olcsó munkaerő” felszabadító ereje álom, ami a szemünk előtt válik rémálommá.

Malmö éves költségvetésének negyedét már a svéd állam állja (ez a potyautasok ára). De ki állja majd az országok évről évre emelkedő szociális költségeit? A globális elit? A multikulti prédikátorai?

Nyilván a jó öreg, eladósodott nemzetállam. Aminek ideje a liberálisok szerint lejárt. Csak még nincs „kidolgozva”, mi is lenne helyette.

2018-ban itthon is új választások lesznek. A magyar ellenzéki paletta vezéralakjainak realitásérzéke a népvándorlási krízis, Európa átalakulása, a megadás politikájának kontextusában nem ad okot optimizmusra. Kerítést bontanának, kiegyeznének az újliberális elittel, visszasírnák magukat az életformájuk tekintetében bukóban lévő mag-országok keblére.

Európa transzformációja persze nem a nagybetűs vég. A szuperkapitalizmus globális hálózata életképes, szívós struktúra. A gond az, hogy közömbös életformánk partikularitásaival szemben. Prózai módon, a rendszernek mindegy, mi van körülötte, amíg az nem veszélyezteti a profit és a tőke zavartalan áramlását.

Svédország így gond nélkül megszűnhet svédnek lenni. Európa Európának lenni. Ez nem hangos apokalipszis, hanem csendes, mosolygós megadás, beolvadás a nagy globális hangzavarba. Európa egy felemelő, büszke és fantasztikus kultúrát teremtett, ami néhány évszázadra felragyogott, kivilágította az égboltot, most elnyeli a történelem, mint Homérosz Iliászában Akhilleusz dühöngését és tetteit.

Válaszd az új életet! Válaszd a fogyasztás és a liberális elízium Európáját! Válaszd a sokféleség mennyországát! Válaszd a megadást!

And live happily ever after.