Azoknak, akik aggódnak a Trump által okozott károk miatt, meg kell vizsgálniuk, hogy a többi ország hogyan viselkedett hasonló vezetők ellen – kezdi a Bloomberg Businessweekben megjelent eszmefuttatását Joshua Kurlantzick újságíró, a Hátráló Demokrácia című monográfia szerzője. Utóbbi kötetét a Freedom House nevű, Nyílt Társadalom Alapítvány által támogatott szervezet 2013-ban mutatta be. A könyv alapján a szerző kutatásainak középpontjában az a kérdés áll, hogy miért fordult a középosztály számos országban a demokrácia ellen, illetve mit lehet tenni a „globális demokratizálódás” hanyatlásával szemben. E körben definíciót Benjamin Reilly ausztrál politológus professzor szolgáltat nekünk, aki a Freedom House kutatásaira támaszkodva az alábbi meghatározást rögzíti: a demokrácia felelős polgárok és kormányok olyan kapcsolata, amelyben az előbbi számára adott a lehetőség a politikai folyamatokban történő aktív részvételre, illetve megvalósul az alapjogok érvényesülésének garanciája. Ez alapján a világ össznépességének 40%-a szabadon, 25%-a részben szabadon, 35%-a „nem szabad” státuszban él. Fontos továbbá, hogy csupán a képzett és az „őszinte igazságról” informált közvélemény lehet kritikus a demokrácia vonatkozásában.

Kurlantzick szerint az amerikai politikai folyamatok károsításának globális következményei vannak. Azonban – nyugtat meg mindenkit a szerző – a többi ország tapasztalatainak vizsgálata azt mutatja, hogy Trump nem lehet annyira sikeres az Egyesült Államok normáinak és intézményeinek megsemmisítésében, mint azt a médiában tapasztalt félelem sugallja. Olaszországtól Argentínáig néhány ország, amelyik ilyen típusú vezetőket választott, nemcsak túlélte őket, hanem újjá is építette demokráciáját – mert bár lejtőre kerültek, nem semmisültek meg.

Kurlantzick emellett erőteljesen pozícionálja is az írásművet diktátorok és diktatúrák felemlegetésével, a törökországi Recep Tayyip Erdogan, a venezuelai Hugo Chávez, a thai Thakszin Csinavat, a Fülöp-szigeteki Rodrigo Duterte, az olasz Silvio Berlusconi, és a magyar Orbán Viktor sem maradhat ki a meglehetősen eklektikus felsorolásból. Az elnagyolt, költői túlzásoktól sem mentes dolgozat egyik legsommásabb megjegyzése szerint ugyanakkor, a demokrácia az Egyesült Államokban bizonyosan erősebbnek bizonyul, mint például Törökországban (sic!), és szerencsére Trump kevésbé hatékony populista, mint Erdogan vagy Chávez. A baltimore-i újságíró megnyugtató szavai bizonyára kedvesek a Bloomberg olvasói számára.

Visszatérve a magyar kormányfőre, immár tapasztalati úton kijelenthető, hogy az önjelölt demokráciacsinálók egyik kedvenc negatív hősévé avanzsált Orbán Viktor – bár erősen kilóg a lóláb – bizonyosan számíthatott arra, hogy a liberálisok célkeresztjébe kerül: casus belli a nemzeti-konzervatív-keresztény értékrend felvállalása, az illiberális demokrácia fogalmának felemlegetése, vagy éppen Soros György maffiaszerű hálózatával történő nyílt konfrontáció.

Érdekes ugyanakkor – és ez nem csak Joshua Kurlantzick írásainak sajátja –, hogy szemben más autoriter vezetőkkel, a magyar miniszterelnök kapcsán az érdemi, tartalmi kritika rendre hiányzik, a Hátráló Demokrácia példának okért csupán említi Magyarországot – Csehország mellett –, mint sérülékeny demokráciát, azonban a „problematika” kibontása ehelyütt is elmarad.

A demokráciaféltők magyarországi terjeszkedésének szintén szimbolikus alakja a szerb Szrgya Popovics, a békés forradalmárok primus inter parese, aki Útmutató a forradalomhoz című kiskátéjának magyarországi megjelenése kapcsán tesz visszafogott megjegyzést egy 1992-es találkozásáról Orbánnal, illetve arról, hogy azóta a dolgok szerinte (is) megváltoztak.

A változás egyébként is Popovics ars poeticájának középpontjában áll. Az Útmutató, azaz a hogyan lehet tejberizs, Lego figurák és más erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani, diktátorokat megbuktatni vagy egyszerűen megváltoztatni a világot, félelmetes lenyomata annak az egyébként sok esetben jó szándék által vezérelt politikai gondolkodásnak, amelynek legpregnánsabb példája Afganisztán szovjet uralom alóli felszabadítása. 

George Crile, a Charlie Wilson háborújában számol be arról, hogy az amerikai beavatkozás ugyan sikeresen kiűzte a szovjeteket, de 1993 végére Afganisztánban nem voltak utak, nem voltak iskolák, csak a lerombolt ország – és az Egyesült Államok mosta kezeit a felelősséget illetően. Benne volt a levegőben, hogy a tálibok és Oszama bin Laden emelkednek ki uralkodó tényezőkként (…) és végül ez vezethetett 2001. szeptember 11-hez. Ugyan jelentősen bírálták a könyv és a film megállapításait, tény ami tény: Afganisztánt felszabadították, majd magára hagyták ebek harmincadjára.

Popovics könyvének is ez a valódi gyenge pontja: a Milosevics megdöntésében főszereplő Otpor! (Ellenállás) nevű szervezet sikerén felbuzdulva, (még ha tagadja is) az a kényszerképzet alakult ki a szerzőben, hogy – leegyszerűsítve – a demokráciarecept adott, már csak alkalmazni kell. Erre utal a Maldív-szigetek, Szíria és Szerbia egy kontextusban történő említése, illetve, hogy egy logikai láncra fűzi fel a maldív tejberizs, az izraeli túró és a brazíliai ecetforradalmat.

A mű ugyanakkor színes képlete annak a „belgrádi világnézetnek”, amely Bajomi Lázár Endre megfogalmazásában balkáni Texasként aposztrofálható. A Titkos Társaságok Története a XX. század eleji Belgrádot horvátok, bosnyákok, macedónok és persze szerbek konspirációs központjaként írja le, ahol a „bandatanfolyamokon” készítették elő a „bandaháborúkat”. Szintén Belgrádban, 1911-ben alakul meg a Fekete kéz nevű mozgalom, amely főként olyan katonatisztekből állt, akik részt vettek 1903-ban I. Sándor szerb király meggyilkolásában. Hagyományosan a szervezethez kötik Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolását és ezáltal közvetett módon az I. világháború kirobbanását, azonban a társaság elsősorban a délszlávok egyesítését és az idegenek kiűzését tűzte ki célul. Szimbólumukon egy ökölbe zárt fekete kéz zászlót tartott.

Popovics Otpor! nevű mozgalma nyílván nem kívánt sorsközösséget vállalni a királygyilkosokkal. Az ő logójukban megjelenő „fekete ököl, a társadalmi változásokra törekvők visszatérő motívuma, ezt használták a nácik által megszállt Jugoszlávia partizánja a II. világháború idején.” Ez tehát a békés erőszak paradoxona.

Nem ritka, hogy könyvből „kimaradt jelenetek” egy önálló könyv alapjául szolgálhatnak. Mint ismeretes, a szerbiai ellenzéki erőket Milosevics megbuktatásában külföldi tanácsadók segítették, és főként az Egyesült Államok finanszírozta a kampányukat. Erről azonban a kötetben egy szó sem esik, amely szelektív tényközlés nyilván nem erősíti a könyv valódi üzenetét, amely szintén sántít: a játékos demokráciacsinálás valójában a legtöbb esetben kudarcot vallott, a békés forradalmat nem ritkán vérontás követte.

A fentiek fényében számos hasonlóság fedezhető fel Kurlantzick, Reilly, és Popovics demokrácia-felfogásában, azzal, hogy „kiterjesztik a portfoliót” olyan államokra is, ahol a többség felismerte, hogy a jogállam elkezdhet zsarnoki, szélsőséges esetben totális jegyeket hordozni. (Varga Zs. András) Az ezzel konfrontálódó társadalmi ellenállás pedig rámutat egyrészt az egyes nemzetek eltérő demokrácia-felfogására, illetve sajátos nemzeti önazonosság és identitás jelenségére. Amikor Joshua Kurlantzick a középosztályt kárhoztatja a demokrácia gyengülésért (lásd Brexit kapcsán a „tudatlan vidéki angol nyugdíjasok forradalma”) valójában a valódi demokrácia létjogosultságát vitatja, amely a Freedom House leegyszerűsítő meghatározásánál kétségtelenül bővebb jelentéstartalommal bír: a modern társadalomban a közvetlen és a képviseleti demokrácia jelenti a nép, a sokaság uralmát. (A többségi demokrácia létének elfogadása, illetve az elfogadás hiánya a „mainstream liberális elit” egyik legnagyobb kihívása a posztmodern korban.) Az anyagi meghatározáson túl fontos, hogy demokrácia alatt a hatalomgyakorlás olyan eljárására utalnak ezen fogalommal, melynek szerves része a hatalmat gyakorlók és az annak alávetettek konszenzusa.

Az öntelt demokráciacsinálók és a játékos hobbiforradalmárok pedig okulhatnak Karinthy Frigyes éles fricskájából, mely szerint „a diktatúra és a demokrácia között az a különbség, hogy a diktatúrában az egyik ember legyőzi, megalázza és kizsákmányolja a másikat. A demokráciában a másik ember teszi ugyanezt az egyikkel.” És a viccben nem ismerünk tréfát.