Amikor ezeket a sorokat olvassa, Vlagyimir Putyin már hazánk vendége.

Leírok néhány egyszerű mondatot, egyrészt emlékeztetőül, másrészt új információként kezdőknek és haladóknak.

Vlagyimir Putyin az első számú orosz ember a világon. Egy nagy állam vezetője. Oroszország pedig az egyik legfontosabb nagyhatalom a világon. Ráadásul itt van, a szomszédságunkban. Onnan vásároljuk a földgázt és a kőolajat, azon kívül fontos célországa a magyar exportnak. Sokkal jobb, ha kereskedünk velük, mint ha nem.

Egyelőre ennyi.

Aki gondolja, nyugodtan kopizza ki ezt a szöveget, és küldje el az Indexnek, talán elolvassák, értelmezik és szeretettel magukévá teszik.

Az Index ugyanis már napok óta uszít az orosz elnök ellen, akit eredetileg cselgáncs iránti szenvedélye vonzott Budapestre, és ha már itt van, találkozik Orbán Viktorral. Azért vele, mert Gyurcsány Ferenc már nem tényező, Fekete-Győr Andrásról nem hallott, Kis-Guczi Béla karosszérialakatos pedig még nyaral. Így marad Putyinnak a magyar miniszterelnök. Tudom, hogy furcsa, de ilyen az élet, feltétlenül találkozzunk, üzent Putyin még a látogatás előtt, és hallj csodát, ma találkoznak is.

A liberálisok kedvelt módszere, hogy nekik nem tetsző személyeket megbélyegeznek, aztán hátralépnek egyet, és amikor a széles néptömegek az ő felszólításukra nem mészárolják le szóban, írásban és valóságosan az általuk megjelölt célszemélyeket, dührohamot kapnak. A pontos magyarázattal, hogy ugyan miért is kéne követnünk az ő bölcs tanácsaikat, rendre adósak maradnak. Ha mégis mondanak valamit, kizárólag erkölcsi útmutatást kapunk, ezzel meg az a baj, hogy az ő erkölcsi rendjük pusztulást, meghasonulást és zűrzavart hozott a világ minden részén, ahol csak felbukkantak.

Vlagyimir Putyinnal konkrétan az a bajuk, hogy lábbal tiporja a demokráciát, megbélyegzi a másként gondolkodókat. Ha most elfelejtjük a lózungokat, a teljesen hatástalan hülyeségeket, hogy Magyarország együtt vakkantgasson a „nemzetközi közösséggel” (mi is volna az?), bélyegezze meg, szigetelje el és büntesse meg Oroszországot, merthogy ez nyilván ilyen egyszerű, akkor izgalmas tényekre bukkanunk. Ezek között az első így hangzik: egyetlen államra sem igaz annyira az az állítás, hogy a saját hagyományai szerint kormányozzák, mint Oroszországra. Ott teljesen hatástalanok azok a demokráciaszövegek, amelyek káprázatosan hangoznak öltönyös emberek szájából egy strasbourgi tárgyalóasztalnál vagy egy brüsszeli melegbárban. Oroszország olyan, amilyen, de hosszú századok alatt egyetlen másodpercig sem irányították tekintélyuralom nélkül. Hogy úgy mondjam, Oroszország cégére a központosított, kemény kormányzás, ők ezt választották, ezt szeretik.

Oroszországban továbbá a nép szabadon és önként választja meg újra és újra Putyint, és ha itt-ott, hóba temetett kormányzóságok megközelíthetetlen falvaiban akad is némi választási csalás, a végeredményt cseppet sem befolyásolja. A börtönben üldögélő másként gondolkodókat az ember sajnálja, de mit tegyünk, arrafelé ez járja. Oroszországban meg azt nem értik, hogy Ausztriában és Németországban miért sittelik le azokat, akik múlt század közepi történelmi eseményekben kételkednek. Az Egyesült Államokban pedig a latin eredetű szavaknak üzentek hadat: itt van például a néger (latin niger) kifejezés, valamiért nem jön be egyeseknek a tengerentúlon, már-már bűncselekményszámba megy, nem csoda, hogy inkább afroamerikaira finomítanak. Mindezt csak azért jegyzem fel, mert a világ nem egynemű, ahogyan a liberálisok elképzelik, nincsen egyetlen főhatalma, egyetlen ízlése, egyetlen módszertana. Minden nagyhatalomnak akadnak fogyatékosságai, ahogyan erényei is.

Oroszország bűnei és problémái valószínűleg pontosan ugyanolyan természetűek, és annyira ártanak a világnak, mint a többi nagyhatalomé. Abban hinni, hogy az amerikai vagy a brüsszeli akarat tisztább és becsületesebb, mint az orosz, vagy éppen fordítva, színtiszta naivitás, tipikus értelmiségi téveszme. Egy olyan kis országnak, mint Magyarország, csakis addig van létjogosultsága a világban, addig tudja egyáltalán megkülönböztetni magát, amíg van jellege, önálló arca, akarata. Ami azon túl van: gyarmati sors, bérrabszolgaság, domíniumi státusz. Persze a győztes mindig vigyáz arra, hogy önállóságnak hazudja a függést (szocialista társadalom, liberális demokrácia). Ez a színtiszta igazság, a többi ízlés, neveltetés, klubhűség dolga. A meddő vita, hogy per pillanat kinek a befolyása kedvezőbb Magyarországnak, sehova se vezet. Jeszenszky Géza éppen úgy parttalan a maga kiüresedett, ásításra ingerlő meghódolási szövegeivel, mint akik keletről várják fényt vagy éppen az iszlámtól, Izraeltől, esetleg önmaguktól, merthogy mindenkinél okosabbak.

Ezek egytől egyig klubok. Szerződtetett játékosokkal, egyforma mezzel, számmal a hátukon, csapatbusszal. Prémiumot kapnak minden megszerzett pontért. Olykor góltotóznak, ez persze sok pénzt hoz nekik, de becsapják a saját közönségüket a megegyezéses mérkőzéseken.

A magyar tapasztalat más: mindig több irányba tapogatózni, mindig több lábon állni, egyidejűleg különböző erőterekbe olvadni, erőt mutatni, és nem hinni abban a szamárságban, hogy önmagában bármilyen nagyhatalom vagy szövetségi rendszer szabadságot és prosperitást garantál számunkra.

Aki ezt a politikát folytatta, ideig-óráig sikeres volt. Ideig-óráig sikeresnek lenni Magyarországon: belépő a jövőbe. A túlélés reménye. A megmaradás esélye. A nemzeti erőforrások átcsoportosítása. Aki megértette a fentieket, annak jutott idő a gazdaság és szellem megerősítésére, a nemzeti reformprogramra (Bethlen Gábor, Széchenyi István, Bethlen István, Orbán Viktor). Akadtak és akadnak olyanok, akik lebecsülik a magyar klubot, és ha rajtuk múlna, beteljesedne Németh László jövendölése: „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirodalmába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy.”

A magyar klub. Csak ezért érdemes élni, harcolni. Csak ezt érdemes továbbörökíteni. És aki a magyar klubba lép, nem ül fel a provokációnak, nem helyezi az általánost a konkrét elé, nem fogadja el az ízlésdiktátumot. Mindenkivel tárgyal, mindenkivel üzletel, de szüntelenül Magyarországra gondol. Sokszor kényszerül kompromisszumra, de megfelelni csakis a népének kíván, nem pedig különféle nemzetközi parancsoknak. Magyarországot csakis így lehet kormányozni, és akik most kormányozzák, megértették a fentieket.

Nos, ezért nincs azzal baj, hogy Putyin elnök Magyarország vendége. Csakis ezért, a saját érdekeink, és nem az egyoldalú szerelem miatt mondjuk, hogy Isten hozta, Putyin elnök!