De egyből lendületet is kapott a mainstream liberális média, ahol igazolva látják, hogy a legnagyobb, a nyugati világra és az Egyesült Államokra leselkedő veszedelem a neonáci vagy „fehér nacionalista” terrorizmus, nem pedig az iszlám. A CNN veteránja nem átallotta azt mondani, hogy a spanyolországi gázoló a fehér nacionalista gázolóról vett mintát. Hiszen korábban nem gázoltak a tömegbe radikális mohamedánok. A „szelektív” kifejezés eufemizmus, ha a Fake News média észlelését akarjuk jellemezni.

A balhéba, majd gyilkosságba torkolló hisztéria a történelemről szóló küzdelemmel kezdődött – ezeket a vitákat más tálalásban itthon is ismerjük –, de nem csak az amerikai történelem megítéléséről, hanem lassan arról, hogy az amerikai (szélső)baloldalnak kell-e egyáltalán az amerikai történelem. Marad-e olyan figurája az amerikai történelemnek, aki megőrzésre méltó, vagy az összes szobrot le kell dönteni?

Az amerikai polgárháború véres története egyáltalán nem olyan egyoldalú, mint ahogy azt a bevett történetírás bemutatja. Utóbbi narratíva szerint a déliek voltak a „gonoszok”, akik a rabszolgaság megőrzése miatt háborúztak a „jó” északiakkal. Ez egyrészt megfelel a „történelmet a győztesek írják” elvének, másrészt annak a liberális agybajnak, hogy a múlt nagy háborúit egyértelmű morális választóvonalak mentén vívták – így a délieknek nincsenek méltányolható érveik, az északiaknak pedig mindenben igazuk volt. A történetírás tudománya állítólag a forráskritikán alapul, de ismerjük a tudomány elfogultságát. A mai nyugati főáramú „politikatudomány” például nem más, mint a liberális demokrácia apológiája, ideológiai igazolása.

Vannak azért apró szépséghibák a liberális morális univerzumban. Egyrészt Robert E. Lee tábornok nem volt túlzottan nagy híve a rabszolgaságnak, mert azt morálisan igazolhatatlannak tartotta. (És persze a rabszolgaság minden körülmények között morálisan elfogadhatatlan, de erről mi mit sem tudunk itt a mucsai végeken, mert nálunk nem volt, és azt csak a „csicskáztatás” fogalmából ismerjük, illetve a mai napig élő haladó mohamedán gyakorlatból.) Másrészt Abraham Lincoln nem feltétlenül volt túlzottan nagy ellensége a rabszolgaságnak. Lincoln vitathatatlanul Amerika egyik legnagyobb elnöke, ám az ő megítélése sem annyira egyértelmű a liberális buborékon kívül: sokan erőszakos, zsarnokoskodó vezetőnek tartották. És a liberális buborékon kívül méltatni szokták Lee tábornokot is, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden elismerő szó a rabszolgaság elvi támogatását jelenti is egyben.

Egyéb szépséghibák közé tartozik még az, hogy a rabszolgaságért a déli demokraták küzdöttek, ellenük pedig az északi republikánusok, ha már a rabszolgaság kérdésére akarjuk felfűzni a polgárháború konfliktusát (valójában az államok függetlenségéről szólt a polgárháború: a déliek nem akarták, hogy egy központból kormányozzák őket). Abraham Lincoln, Frederick Douglass és Martin Luther King republikánusok voltak (kisszínes, hogy MLK ellenezte a melegházasságot, tehát reméljük, a következő körben a róla készült emlékműveket is elpusztítja, vagy legalább megszurkálja kicsit a liberális talibán). Woodrow Wilson és FDR viszont a szegregáció rasszista hívei voltak, és ők az amerikai progresszív mozgalom legszentebb figurái. A Ku-Klux-Klan pedig a Demokrata Párt militáns szárnya volt.

És aki azt mondja, mindez mellékes, hiszen mennyit változott azóta a világ, annak részben igaza van, részben nincs. Barack Obama amerikai elnök mondta a gyászbeszédet Robert Byrd demokrata szenátor temetésén, aki nem mellesleg a KKK magas rangú „tisztviselője” volt (a KKK-s szerepjátékos elnevezésben „Kleagle and Exalted Cyclops” – igen, ezek ennyire hülyék).

A Konföderáció vezetőinek és nagy alakjainak a szobrai persze épp a megbékélést hivatottak elősegíteni. Az északiak nyertek, ám a minden képzeletet felülmúló brutális polgárháború után a győztesek helyet szorítottak a „vesztesek” szobrainak. A liberális talibán múlteltörlős-szobordöntögetős mozgalma azt bizonyítja, hogy ők nem a megbékélést és a történelem tanulságainak megőrzését akarják, hanem a pusztítást. Trump joggal vetette fel a kérdést, hogy mi következik ezután? Ki lesz a következő ledöntendő idol? Talán Washington, aki maga is rabszolgatartó volt? Vagy esetleg, tesszük hozzá gyorsan, Madison, a Föderalista egyik szerzője, akit a fent említett liberális-demokrata politikatudomány szentként tisztel? Jefferson?

Az elnök ismét nem tévedett, egy radikális fekete lelkész már követelte is Washington elnök szobrának, képének, bármijének az eltávolítását mindenhonnan. A liberális talibán az Egyesült Államokban éppúgy viselkedik a múlttal és annak emlékeivel, mint az ISIS Palmürában. Ezért sem túlzás a liberális talibán megjelölés.

Ami pedig a „fehér felsőbbrendűség” néhány hívének újabb felbukkanását illeti, csak idő kérdése volt. Az amerikai akadémiai világ, kultúra és média kinevelte az elkényeztetettek azon generációját, akik semmi másra nem büszkék, csak az „identitásukra”, amely úgy tűnik, sérült néhány régi szobor miatt. A kulturális marxizmus azt nevelte beléjük, hogy elnyomottak, és azért tarthatnak igényt többletjogokra, mert feketék, melegek, transzneműek, muszlimok stb. Tehát: nem a tetteik, az egyéni érdemeik vagy vétkeik minősítik őket, hanem az identitásuk.

A haladó baloldal azt tanította meg nekik, hogy legyenek törzsi társadalom. A „fehér felsőbbrendűségi” idióták pusztán ennek a görbe tükrét adják: tessék, nekünk meg ez az identitásunk, ez a törzsünk. És csak ez utóbbi esetben tűnt fel némelyeknek, hogy jé, a törzsi identitás valójában „rasszista”.

Érdemi különbség nincs a Soros által szponzorált Black Lives Matter, az Antifa és a „fehér nacionalisták” között: mindegyik hűen követeli többletjogait a saját törzsi identitásának megfelelően. És ahogy a BLM, úgy a fehér nacionalisták is harsoghatják, hogy őket elnyomják: a feketéket a (gyakran szintén fekete) rendőrök, a fehérek, a muszlimokat a keresztények, a fehérek és a zsidók, a fehéreket pedig a mexikóiak, a feketék, és persze a zsidók.

A haladó baloldalnak uszkve ötven év alatt sikerült a nyugati civilizáció világító fáklyáját visszavetnie a törzsi barbarizmusba. A helyzet Nyugat-Európában sem sokkal jobb.

A liberális talibán szobordöntögetése egyenes következménye annak az elmebajnak, amivel az amerikai haladó kultúra apostolai mossák az emberek agyát évtizedek óta: hogy ki kell dobni a „fehér” szerzőket a tananyagból, hogy el kell törölni a nyugati kultúra teljes történetét, mert az bűnös. A kulturális marxizmus emlőin nevelkedő haladó tálibok képtelenek megemészteni azt a tényt, hogy a nyugati civilizációt nem feltétlenül és nem csak tiszta kezek hozták létre – egyedül az ő kezük tiszta, egyedül ők erkölcsileg makulátlanok, akik mindent képesek elpusztítani, ami az útjukba kerül.

Ahogy az agyakban simára gyalulták a terepet, úgy fogják most a köztereken is. A hasonlóan szép eredményeket hozó áldásos munkát mi a szovjetek tevékenysége által ismerjük.

A szakirodalom ezt nevezi haladásnak.