Korábbi írásomban megpróbáltam összefoglalni miben más az iszlám terrorizmus, mint bármi, amivel eddig találkozott Európa. Most arra keresem a választ, milyen jogi megítélés szükséges a hatékony védekezéshez.

Jogos frusztráció vagy pszichés probléma csupán az iszlám terrorizmus?

Elege lett a háborúból annak a német tinédzser lánynak, akit a nemrégiben ástak ki a romok alól Irakban. A kislány korábban áttért a muszlim hitre és csatlakozott az Iszlám Államhoz. Ma meglehetősen sajátosan közelíti meg a kérdést. Hülyeséget csinált, csak haza szeretne menni, felejtsük el az egészet. Esete nem egyedi. Az Iszlám Állam visszaszorulását követően egyre több európai harcosa tér vissza eredeti hazájába. A kormányok növekvő mértékben szembesülnek a kérdéssel, mit is kezdjenek ezekkel a fiatalokkal? A legszélsőségesebb módon a skandinávok viszonyulnak hozzá. Tékozló fiúként, a nyájhoz visszatért elveszett bárányként kezelik őket. Nem bűnösként, hanem eltévelyedett fiatalként. Integrációs programokat indítanak számukra. Szinte úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Egy apró hibával egyenlő – mint egy áruházi lopás, alkalmi droghasználat, egy nehéz sorsú fiatal lelki problémája, és részben jogos lázadás a többségi társadalom általi kirekesztéssel szemben – a világ legvéresebb terrorszervezetének szolgálata.

A probléma nem ma merült fel, hanem az Iszlám Állam népszerűségének kezdetén, amikor nyugati állampolgárságú fiatalok ezrei csatlakoztak hozzájuk. A nyugati politika első reakcióként elkezdte belpolitikai problémaként kezelni az ügyet. A nyugati integráció kudarcaként fogták fel a fiatalok radikalizálódását, ahelyett, hogy örültek volna, hogy lelepleződnek az iszlám radikálisok, akik eltűnnek az országból. Próbálták megakadályozni, hogy kiutazzanak, akik pedig visszatértek, azokat lehetőség szerint megértően kezelték.

Mondhatni normális lázadásként, fiatalkori lelki problémaként kezelték a terrorszervezethez való csatlakozást, mintha csak a drogra szoktak volna rá. Segítség kell nekik, nem pedig büntetés, hogy vissza tudjanak illeszkedni a normális társadalmi életbe.

A furcsa megközelítés abból következett, hogy féltek, ha elítélnék ezeket a fiatalokat, azt iszlamofóbiának vagy rasszizmusnak minősítené a mainstream. Ezt a nézetet legalizálta a teljes nyugati véleményformáló réteg és média. Ezzel súlyosbították a biztonsági helyzetet, mivel megnehezítették a radikális fiatalok kivonását a társadalomból, ami közvetlenül felelős az európai terrorcselekmények sikeréért.

Csak a szabadságukat gyakorolják

Ennek a gondolkodásnak az egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a The Guardian véleménycikke volt a manchesteri mészárlás után. Ebben a muszlim szerző úgy próbálta akarata ellenére legalizálni a terrort, hogy a muszlim fiatalok jogos frusztrációjáról beszélt, amit fiatalkorában ő is érzett. Véleménye szerint a frusztráció a fiatalokat akkoriban a marxizmus és baloldal felé hajtotta, ma pedig a radikális iszlám felé. Felteszi a költői kérdést, vajon ő mit tenne, ha ma lenne fiatal? Ez az akarva-akaratlanul is megértő álláspont a fiatal brit muszlimok frusztrációjának egyik lehetséges levezetéseként állítja be radikális csoportokhoz való csatlakozást.

A britek azonban ezen jóval túlmennek. Törvényeik hosszú időn keresztül védelmet biztosítanak a radikálisoknak. Közismert tény, hogy az Iszlám Állam nevű szervezet valójában Londonban született, és ezt a brit szólásszabadságot és szabad vallásgyakorlást biztosító törvények tették lehetővé, amelyek ma is védik a radikálisokat. A 10 évre ítélt szélsőséges hitszónok, Anjem Choudary is ezzel védekezett tárgyalásán. Õt képesek voltak elítélni, mert felesküdött az Iszlám Államra és toborzóként működött. A bizonyításhoz több terabájtnyi rögzített anyagra és hosszú időre volt szükség. Az ő esete ritkaságnak minősül. Az ISIS elvi támogatása, a saría törvények bevezetésének követelése a szabad véleménynyilvánítás és szabad vallásgyakorlás tárgykörébe tartozó cselekedetnek minősül ma is. Ahogy a London Bridge-i merénylők esete mutatja, aki a TV nyilvánossága előtt imádkozik az iszlám zászlaja előtt egy olyan hitszónok vezetésével, akinek szavai szerint "üzenetünk halálos, világuralmat akarunk és saría törvényeket Nagy-Britanniában", az az illető ma is szabadlábon van. A London Bridge-i merénylőt sem tartóztatták le, habár Szíriába akart menni és nyilvánosan vállalta radikalizmusát. A bizonyítás nagyon nehézkes, és amíg ezek az emberek nem követnek el semmi mást, nem vesznek részt terrorcselekmény előkészítésében, addig a törvények védik őket. A véleményformálók így létrehoztak egy olyan helyzetet, hogy aki belekiabálja a londoni esőbe, hogy minden keresztény dögöljön meg, azt ugyan nem lehet a terrorizmus támogatójának bélyegezni, mert ez szabad véleménynyilvánítás. De minden józanul gondolkodó tudja, hogy aki így gondolkodik, az veszélyes, ezért megfigyelendő személyként a titkosszolgálatok listájára kellene kerülnie. Ezzel a megengedő hozzáállással tették a titkosszolgálatok számára kezelhetetlenné a helyzetet. Ma Franciaországban 18500 radikális muszlimot tartanak nyilván, Nagy-Britanniában 23 ezer szélsőségesről tudnak, de csak néhány százat képesek tökéletesen megfigyelni. Mivel a terrorcselekmények elkövetői szinte kivétel nélkül ezeken a listákon voltak, sokakban megfogalmazódhat a kérdés, hogy miért kell kivárni, amíg valaki cselekedeteivel bizonyítja, hogy Európa ellensége, miért nem elég, ha ezt fehéren-feketén kimondja? Ahogy a Veteránok a Terrorizmus Ellen nevű brit szervezet szóvivője mondta "a rácsok mögött kéne figyelni őket. El kell tüntetni ezeket az embereket az utcákról." Ehhez a jognak és a baloldal hozzáállásának is változnia kell, mert ez adná meg az egyetlen esélyt Európa biztonságának helyreállítására.

Háborúban állunk!

Az Európán belüli radikális iszlám legyőzéséhez elsősorban nem tankok és terrorelhárítók kellenek, hanem megfelelő jogi, politikai és társadalmi megítélés. A radikális iszlám céljai és módszerei nem összevethetőek a korábbi európai terrorszervezetekével. Az Iszlám Államot hiába győzzük le a csatamezőn, hiába űzzük ki Irakból, Szíriából, annak eszméjét, céljait és támogatóit nem tudjuk megsemmisíteni. Főleg nem tudjuk Európán belül. Elfogadott vélemények szerint a harctéri vereséggel erőteljesebben helyeződhet át a harc központja Európába. (Az ISIS legyőzésének nehézségeiről egy régebbi írásomban írtam.)

Ezért hosszabb távú védekezésre kell berendezkedni, amihez az iszlám terrorizmus megfelelő jogi megítélésére van szükség. Ehhez először el kéne fogadtatni, hogy az Iszlám Állam nem belső ellenség, hanem egy külső támadás. Európában nem terrorveszély van, hanem a kontinens a terror eszközével megvívott külső támadás alatt áll.

Annak ellenére, hogy több nyugati politikus is kimondta már a kulcsszót – "Háborúban állunk!" –, köztük baloldaliak is, mint Francois Hollande, mégsem próbálták meg úgy kezelni a terrort, mintha az valóban külső erők háborús támadása lenne. Még azokban az országokban, ahol szigorúbban ítélik meg az ISIS-hez való csatlakozást, sem kezelik úgy, mint egy olyan erő támogatását, amely háborút indított ellenünk. Ezért van az, hogy még Németországban is, ahol keményebb a jogi megítélés, megpróbálják visszavezetni őket a társadalomba a relatíve rövid börtönbüntetés után. A berlini merénylő például már 4 évet ült korábban a radikalizálódása miatt, aztán visszatért, mintha nem tudnánk, hogy valójában egy esküdt ellenséggel állunk szemben. Mintha a második világháborúban az Oroszországnak kémkedő németeket, vagy Németországnak kémkedő angolokat néhány év börtön után kiengedték volna.

A jog nem a védekezést szolgálja

Elképzelhető, hogy a német tinédzser lánynak nem lesz szerencséje, Irak nem adja ki a hazájának, hanem kivégzik, mert az iraki állam megdöntésére szerveződött fegyveres csoport tagja volt. Németországban amellett tüntetnek, hogy hozzák haza, hogy jó németté válhasson. Pedig a német állam pont ugyanazzal az ellenséggel áll szemben, mint az iraki. A radikális iszlám többször kinyilvánított, nem takargatott célja a Nyugat lerombolása, az országok elfoglalása, a férfi lakosság lemészárlása és a nők rabszolgává tétele. Ennél tisztábban nem lehet beszélni, főleg, ha szavaiknak rendszeres terrorcselekményekkel is nyomatékot adnak. A jogi megítélésnek egyrészt az elrettentést, másrészt a védekezést kéne szolgálnia. Annak ellenére, hogy minden radikálisokat támogató muszlim a Nyugat halálát akarja, megtörténhetett, hogy a már említett London Bridge-i merénylő, aki TV-műsorban tett hitet Nagy-Britannia ellensége mellett, kisiskolásokkal foglalkozhatott és feltételezések szerint több személyt radikalizálhatott. Ismert radikális volt, Nagy-Britannia ellensége, ami elvileg okot szolgáltatna arra, hogy letartóztassák és hazaárulásért börtönbüntetésre ítéljék, vagy ha nem állampolgár, akkor kiutasítsák. Ezzel szemben TV-műsorban mutogatták, mint "a dzsihadistát a szomszédban” – a műsor címe szerint –, és egy ideig megfigyelték, amit később erőforráshiány miatt abbahagytak, és szépen megvárták, amíg embereket öl meg, hogy biztosak legyenek abban, hogy komolyan gondolta az ellenség szolgálatát. Ha nem lenne tragikus, nevetségesnek mondhatnánk.

Ennek a hozzáállásnak a megváltoztatása a védekezés legfőbb kulcsa. A megfigyelés költséges és bizonytalan módszere helyett ki kellene mondani, hogy aki az ellenséggel szimpatizál, az elárulja hazáját vagy azt az országot, amiben él; potenciális gyilkossá vagy gyilkosok támogatójává válik; és azonnal ki kell vonni az illetőt a forgalomból, hogy ne történhessen meg az, ami folyamatosan zajlik, hogy a nyugati polgárok által befizetett adóból segélyeket biztosítanak későbbi gyilkosaiknak. A jog erre lehetőséget adna, ha nem próbáljuk meg politikailag korrekt mismásolással gyengíteni.

Szimplán hazaárulás

A magyar törvények szerint a hazaárulás definíciója a következő – ami valószínűleg minden országban hasonló –: „Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn.” Súlyosbító körülmény, ha ezt háború esetén követi el. Amennyiben kimondjuk, hogy a radikális iszlám háborút visel Európa ellen és a hozzájuk csatlakozók az ellenséget szolgálják, akkor nagyon hatékonyan tudunk védekezni velük szemben.

A társadalmat nagyon gyorsan meg lehetne tisztítani a szabadon mászkáló radikálisoktól. Ki lehet utasítani azokat, akik nem ide valók, meg lehet vonni tőlük a segélyt, szociális lakásokat, állampolgárságot. Meg lehet akadályozni, hogy újabb embereket szervezzenek be. A megfigyelést egyszerűvé és olcsóbbá lehet tenni, amennyiben a rácsok mögött figyeljük meg őket. Az így felszabadult szolgálatok erőforrásait pedig arra lehet átcsoportosítani, hogy olyan személyeket keressenek, akik csatlakoztak az ellenséghez. A szolgálatok dolga az ellenség felkutatása, a bíróságoké pedig a forgalomból való kivonásuk.

Ezzel a módszerrel az iszlám közösségek kettős játékát is le lehetne leplezni. Meglehetősen irritáló, hogy amikor a radikálisok megölnek valakit, akkor az iszlám közösségek azt mondják: a radikálisok nem tartoznak az iszlámhoz. Az iszlám közösségek elhatárolják magukat a felelősségtől, vallásuk tisztaságát hangsúlyozzák annak ellenére, hogy ezek a fiatalok – mint például a manchesteri merénylő – a közösségük tagja volt. Amikor gyilkol, nem válik felelőssé a helyi közösség, pedig korábban nem jelentették az általuk észlelt radikalizálódást. A hazaárulás tényállása megteremtené az iszlám közösségek felelősségének jogi alapjait is. Nem lehetne többé azt játszani, hogy utólagosan elhatárolódnak, miközben előzetesen nem jelentik az észlelt problémákat. Ebben az esetben ugyanis jogi kötelességgé, így büntethetővé válna a radikalizálódás jelentésének elmulasztása.

Véleményem szerint, ami megegyezik a brit veteránokéval és valószínűleg sok józanul gondolkodó európaiéval is, a megoldás olyan egyszerű, mint a kőbalta, csak valakinek végre a kezébe kéne vennie és megoldani vele Európa biztonságának kérdését.