"Ha a tudat nem valósít meg célt, mégis akarta ezt, vagyis a célt mint célt, a tiszta tevékenységet [das reine Tun], amely semmit sem tesz, a lényeges dologgá [zur Sache selbst] teszi, s ennélfogva úgy fejezheti ki és vigasztalhatja magát, hogy mégis mindig tettek-vettek [getan und getrieben] valamit. Minthogy az általános még a negatívat, vagyis az eltűnést is magában foglalja, azért az is, hogy a mű megsemmisül, az ő tevékenysége; erre izgatta a többieket, s valóságának eltűnésében még kielégülést talál, mint ahogy csintalan fiúk [böse Jungen] a kapott pofonban önmagukat élvezik, nevezetesen mint a pofon okát. Vagy ha meg sem kísérelte a lényeges dolog [die Sache] véghezvitelét, és semmit sem tett, akkor nem volt kedve hozzá; a lényeges dolog éppen elhatározásának és a realitásnak egysége; azt állítja, hogy a valóság nem egyéb, mint az ő kedvtelése." (Hegel: A szellem fenomenológiája, „A szellemi állatvilág és a csalás” c. fejezet  Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 211.)

A nyár a móka és a kacagás ideje.

Szomorúan látjuk, hogy TGM nagyon unatkozik. Pengét vált merő unatkozhatnékból a Momentum (ex)elnökségi tagjával, összeállítja Török Gábor szórakoztató monográfiáját, a nyári melegben puszta időtöltésként lecsapolja az ellenzék összes megmaradt reményét – mondván Orbán leghamarabb 2026-ban bukhat.

Mennyi gondolat, mennyi elpazarolt energia.

Lehetne ezeknek jobb helye is.

Itt van például új rovatunk, a 889.

Kell-e ennél forradalmibb tett? Kell-e ennél testhezállóbb feladat az olyan szövegek írójának mint A munkás és a Népítélet?

A 889 a legplebejusabb cselekedet.

Lázadás a hivatalos intézmények, történetesen a Sajtó, az Újságírás felkent papjai és szentjei ellen.

Emlékszem a kilencvenes években a társadalomtudomány felkent papjai és szentjei állították magukról, hogy náluk az igazság.

Aztán szép lassan kiderült róluk, hogy amit objektívnek és értéksemlegesnek állítottak be, az velejéig hazug. Õk maguk sem tudósok voltak, inkább baloldali és liberális apologeták. Mivel azonban sikerrel hazudták magukról, hogy tudósok, amit joviális arccal mondtak, az volt az igazság.

S eközben ők uralták a tudomány hatalmi pozícióit is, döntve arról, mi számít tudománynak és morálnak (E kettő azonosítása önmagában velőt rázó irónia volt a részükről).

Ekkor a politikai filozófiával való foglalkozás volt a hazug tudományossal szembeni őszinte lázadás terepe.

Ma a Sajtó, a Független Újságírás, a Szakma hazudja azt, hogy ő képviseli a független tájékoztatást, azaz kimondja az igazságot.

Miközben még a felületes szemlélő is látja, hogy ami tájékoztatás, az valójában csak politikailag akaratvezérelt szelekció, a független újságírás pedig függő igazságok megfogalmazását jelenti.

S mivel magabiztos módon és sikerrel hazudták magukról, hogy ők a Szakma, ezért – TGM kedvéért – par excellence módon nem kényszerültek arra, hogy például a bevándorláskérdésben tanúsított pártoló magatartásuk miatt átéljék a bukás katarzisát.

Mert ők a Szakma, ezért ők mondhatják meg nemcsak azt, hogy mi az újságírás, hanem azt is, hogy mi az igazság és persze mi a moralitás (E kettő azonosítása önmagában velőt rázó irónia a részükről).

Aztán jött a 888, és ezt az egészet sutba vágta.

A felismerés roppant egyszerű, nem a Tudomány, majd a Szakma igazságait kell megcáfolni, hanem kétségbe kell vonni a pozíciót, ami alapján azt állítják, hogy ők mondják ki az igazságot.

Ezért forradalmi a 888, és ezért fennhéjázó a 889.

Most már Erdős Gergely, Ferencz Zsombor, Horváth Gábor, Agitatio, Kaszta István, Joó Csaba, Károlyi Levente, Harcos Marcell, Fülöp Ida, M.D., T.P., D. Zsuzsanna és társaik is újságírók.

Vagy másként egy pék, egy kétkezi munkás, egy tanár, egy virágárus, egy asztalos is lehet újságíró. Most már ők is a Szakma, akik kimondják az igazságot.

Na és miért is ne csatlakozhatna hozzájuk egy proletár?

Ha másért nem, hát azért, hogy a kapott pofonban önmagát élvezze.