Kiderül ebből, hogy ifjú kora ellenére Katalin máris valóságos pártkeringőt járt: MSZP-s szülői indíttatás után irány az MDF, majd a Fidesz, aztán a KDNP, és a sztorinak még nyilván nincs vége. Lukácsi Katalinról időről-időre mókás hírek látnak napvilágot. Ezek sorában az volt az első, hogy kilépett a KDNP-ből, igaz, előtte azt sem tudtuk, hogy belépett.

Hetek óta azzal sokkol bennünket a baloldali és a cuckonzervatív sajtó, hogy Katalintól vallomást vesz különféle témákban. Így megtudtuk, hogy a KDNP-sek nem jó keresztények, és miután Katalin roppant módon tiszteli Ferenc pápát, neki abban a pártban semmi keresnivalója, ahol a valódi katolikus tanításokat semmibe veszik. Ilyen erős indulás után nem csoda, hogy kézről-kézre adták pártfogói, talán megérezték benne az ösztönös lázadót, Sándor Mária és Pukli István alternatív katolikus kiadását, aki jó, ha kéznél van, valamire csak jó lesz. Terjedelmes interjúban olvashattunk arról, hogy Katalin hibáztatja magát, mert ő is építette az Orbán-rendszert aztán, hogy beteg az ország, és ezen feltétlenül változtatni kell. Fájdalom, azzal Katalin adós maradt, hogy mégis, ki volna a gyógyító, de még csak július van, az idén simán beléphet és ki is léphet legalább három pártból, időnk mint a tenger. 

Újabban a Pride-on kereste Jézust Lukácsi Katalin. Hát, mit mondjunk, reméljük, megtalálta. Kínzó fullánkként ágaskodik ugyan bennünk a kérdés, hogy ha Katalin valóban azért lépett ki a KDNP-ből, mert a katolikus tanításokkal összeegyeztethetetlennek találta a párt működését, vajon a seggét rázó, kifestett fiúkák társaságában jobb katolikus lesz-e az ember, de hagyjunk valamit holnapra is, minden napnak elég a maga lukácsikatalinos híre.

Lukácsi Katalin ugyanis, közéleti értelemben véve: nem létezik. Nincs.

A KDNP balról és jobbról nézve is határozottan olyan pártnak tűnik, amelyben Semjén Zsolt, Harrach Péter, Rétvári Bence léte eléri a közéleti ingerküszöböt. Mondhatnánk, ők valakik. Lukácsi Katalin azonban a párt alapítványánál dolgozott projektmenedzserként, vagyis nagyjából annyi rálátása volt és van az eseményekre, mint Napóleon legkedvesebb suszterjának a waterlooi ütközetre. Magától értetődően magánvéleménye mindenről lehet. Viszont, ha ezeket a magánvéleményeit a magyar sajtóban ilyen gyakorisággal megjelenítik, igazán felkarolhatná az ellenzéki sajtó özvegy Suhajda Gézáné háztartásbelit is, hogy tisztábban lássuk a Rákóczi-szabadságharc összefüggéseit.   

A kérdések kérdése, hogy vajon ki találta meg a végeken Lukácsi Katalin projektmenedzsert? És ha megtalálta, miért írt róla cikket? Kinek fontos ez a jászjákóhalmi illetőségű magánzó, frissen végzett egyetemista, ösztöndíjas (akit leginkább „a KDNP-ből kilépett Lukácsi Katalinként” említenek maguk a baráti cikkírók is, beismerve ezzel, hogy abszolút semmi köze semmihez, amit politikának nevezünk)?

A válasz roppant egyszerű. Akik Lukácsi Katalint futtatják, azoknak sem a katolikus egyház, sem Magyarország sorsa nem fontos, csakis a KDNP. Azon kellene egyet rúgatni, ma a projektmenedzserrel, holnap a takarítónővel. A szakmai minimumot szőnyeg alá söpörve a baloldali és cuckonzervatív újságírók egymással versengve tolonganak Lukácsi Katalinnál apró, piciny reménységgel, hátha térdre rogy az Orbán-rendszer attól a hírtől, hogy a volt projektmenedzser szerint rossz úton haladunk, nem szeretjük a másságot.  

Már-már lírai szépségű, hogy ugyanazon urak és hölgyek, akik egy Lukácsi-interjúért lemennek kutyába, felrúgják a szakmai minimumot, felfedezik, bátorítják és noszogatják ezt a szegény kis nőt, egyidejűleg roppant kritikusak, ha a jobboldali sajtónak kell tanácsokat osztogatni. Akkor állandóan a tisztességről, a szakmáról, az újságíró érzékenységéről és igazságérzetéről papolnak. Lukácsi-ügyben viszont leleplezik magukat: nincs olyan alantas húzás, nincs olyan nevetséges ügy, amely mellé ne szegődnének, ha orvul a kormányra támadhatnak.