A szakmát először csupán meglepetésként érte a toryk 2015-ös vártnál jobb szereplése, míg a 2016-os Brexitről szóló népszavazás sokkszerű eredménye gyakorlatilag lenullázta a szakma hitelességét. Egy-két online méréstől eltekintve egyetlen nagyobb intézet sem tudta megjósolni a szakításpártiak többségét. A közvélemény-kutatók a kudarc okát alapvetően a hibás módszertannal magyarázták és a korábbi mintavételi és súlyozási modellek felülvizsgálatát ígérték. A fiatalabb szavazók részvételi hajlandóságát ugyanis lényegesen felül-, míg az idősebb vidéki szavazók aktivitását jelentősen alulmérték. A választói pártpreferenciák mérése körüli anomáliák mindenesetre arra utalnak, hogy a II. világháború vége óta felváltva kormányzó két nagy párt társadalmi bázisa már nem definiálható a közép- és munkásosztály, illetve földrajzi választóvonalak mentén, hanem a generációs különbségek is egyre meghatározóbbá válnak.

Theresa May miniszterelnök amikor április 18-án bejelentette az előrehozott választásokat, egyben arról is döntött, hogy a brit választókat leginkább megosztó kérdésre épüljön az egész kampány. A választás indokaként és tétjeként a tárgyalások sikeres lefolytatásához szükséges erős felhatalmazást jelölte meg.  „Ha azt szeretnétek, hogy jó dealt kössünk az Európai Unióval, akkor álljatok be mögém, hiszen csak velem van esély megvédeni a brit nemzeti érdekeket!" – ezt üzente.

Joggal merül fel a kérdés, vajon mi járhatott a fejében, amikor ezt a mindenki számára meglepő döntését meghozta?

• Főszabály szerint, amikor egy kormánypárt előrehozott választást ír ki, azzal a saját esélyeit csökkenti, hiszen egy bizonytalan helyzetet teremt a status quóval szemben. Jellemző esetben akkor döntenek így, amikor már kormányzóképtelenné vált a hatalom. Nagy-Britanniában erről szó sem volt, hiszen a Konzervatív Párt kényelmes abszolút többséget élvezett a parlamentben (330 képviselőt adott a 650 fős Alsóházban). Theresa Maynek tehát azzal nyilván tisztában kellett lennie, hogy így egy bizonytalan helyzetet teremt.
   
• A választásokra nem is a kormányzóképesség megtartása vagy megerősítése, hanem a tárgyalási pozíció erősítése miatt volt szükség – nagyobb hazai felhatalmazás=erősebb tárgyalási pozíció=sikeresebb tárgyalás. Ezt kommunikálta végig a Konzervatív Párt, Theresa May erős vezetői kompetenciáira alapozva. Ez a logikai lánc azonban tökéletesen félrevezető, de erre majd később visszatérünk.
   
• Az előrehozott választásokra valójában nem is a Brexit-tárgyalások sikeres lefolytatásához szükséges erős felhatalmazás miatt volt szükség, hanem azért, mert a közvélemény-kutatások alapján jól állt a párt, ezért taktikailag jó ötletnek tűnt minél előbb választást tartani. Egyrészt éppen az előző évek mutatták meg, mennyire lehet hinni a brit közvélemény-kutatóknak, pusztán erre stratégiát alapozni éppen ezért óriási felelőtlenség. Ráadásul a választók nem díjazzák az öncélú taktikai húzásokat. Akkor legyen előrehozott választás, amikor valóban indokolt, és nem akkor, amikor neked éppen jó. És itt hibádzik ez a gondolatmenet: az igaz, hogy mindenki kemény tárgyalásokra számított, de mivel a tárgyalások még el sem kezdődtek, ezért valódi konfliktushelyzet még nem alakult ki. Dramaturgiai szempontból ezért még nem volt időszerű a nagyobb felhatalmazás iránti igény.

Theresa May regnáló miniszterelnökként tehát egy bizonytalan helyzetet teremtett egy eleve bizonytalan helyzetben. Ráadásul a választás tétje egy, a brit embereket tökéletesen megosztó kérdés lett. Nem a terrorizmus elleni védelemre és a biztonságra, nem is a bevándorlásra, de még nem is a nemzeti büszkeségre helyezte a hangsúlyt, hanem egy olyan témára, ahol a választók 48:52 arányban álltak egymással szemben. Ha azt gondolta, hogy a saját vezetői képességeinek, karizmájának köszönhetően nemzeti egységet tud teremteni egy ennyire megosztó kérdésben pusztán két hónap alatt, nos, akkor tévedett. Ahhoz Margaret Tatchernek kell lenni. Az Egyesült Királyság ugyanis most ismét olyan időket él, amikor technokraták helyett egy Tatcherre vagy egy Churchillre van szükség.

Mindezek ellenére Theresa Maynek mégis lett volna alkalma arra, hogy bizonyítsa erős vezetői képességeit, hiszen a kampány rövid ideje alatt két komoly terrorcselekmény rázta meg Nagy-Britanniát. Ehhez képest – a gyász és szomorúság kifejezésén túl – csak a második vérengzést követően váltott át keményebb hangnemre. Még a bevándorlás és biztonság kérdésében hozzá képest sokkal puhább álláspontot képviselő riválisa, John Corbyn is keményebb pozíciót tudott felvenni.

Nem segített rajta az sem, hogy rövid időn belül visszakoznia kellett az időseket érintő állami szociális ellátások kérdésében. A nemzetet egyesítő, napi politikán felülemelkedő, következetes vezető imázsát nem éppen erősítő kapkodásnak tűnt az egész inkább.

Mindezeket végiggondolva kijelenthetjük, hogy bármi is volt Theresa May szándéka az előrehozott választásokkal, abban kudarcot vallott. A június 8-i eredményeket elemzők is kivétel nélkül kudarcként értelmezik a választás kimenetelét. A helyzet abszurditása azonban az, hogy június 8-ának van egy – a szociológiában ismert fogalommal élve – „nem szándékos következménye”: mivel a Brexit-tárgyalásokat egy gyengébb legitimitással rendelkező kormány kénytelen lefolytatni, ezért a mindenkori főtárgyaló (legyen az Theresa May vagy akárki más) bármikor felállhat a tárgyalóasztaltól arra kérve az ellenzéket, hogy támogassa őt a nemzetet érintő lényeges kérdésekben.

A kisebb legitimáció valójában nagyobb manőverezési lehetőséget nyújt.

Ha erős felhatalmazással bírsz, akkor a felelősséget is egyedül viseled, ha viszont nincs elegendő támogatottságod, kompromisszumokra kényszerülsz. Így azonban a felelősség kérdésében is kockázatközösség alakul ki, ami mindig kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy kudarc esetén a másik vigye el a balhét. Tökéletesen tudja, hogyan működik is ez Theresa May legfontosabb tárgyalópartnere: Angela Merkel német kancellár. Õ jó eséllyel idén negyedszerre nyerheti meg nagykoalíciós partnerét, sokadszorra bekebelezve a választást.