Elérkeztünk a szezon végére, hétvégén az alsóbb osztályok küzdelmei is véget érnek, ezt még egy különleges epizóddal megünnepeljük, aztán ahogy a magyar foci, úgy ez a rovat is kicsit elmegy pihenni.

Múlt szombaton ért véget az NB I, az utolsó forduló nézőcsúcsot hozott, ráadásul két olyan meccs is volt, amire többszörös volt a túljelentkezés. A legnagyobb érdeklődés természetesen a bajnoki döntővel felérő Honvéd–Videoton meccs iránt volt, én is erre látogattam ki.

Voltam már párszor a kispesti Bozsik Stadionban, viszont soha nem tapasztaltam még olyat, hogy a kezdés előtt három órával már éneklő szurkolókat látok az Ady Endre úton.

Korábbi beszámolóimban sem titkoltam, hogy kinek szurkolok, most sem fogom.

Újpesti érzelműként önmagában a 2005–2006-os bajnoki idény elég ok arra, hogy a Videoton ellen szurkoljak ilyen helyzetben. Ehhez jön még, hogy több ismerősöm és barátom is Honvéd-szurkoló, velük néztem a meccset. Meg amúgy is, jóérzésű fővárosi hogy szurkolna már egy vidéki csapatnak a Honvéd ellen?

Szóval őszintén szorítottam a kispestieknek, persze nem olyan izgalmi állapotban, mint a társaságunk vagy éppen a 8 ezernél is több drukker többi tagja.

Az Ady Endre úton sétálva hihetetlen jelenetek következtek. Négy fehérvári szurkolóval találkoztunk, akik a piros póló - kék nadrág "egyenruhában" feszítettek. Nem kellett több, fel is csendült a következő jól ismert rigmus:

Erre annyit reagáltak, hogy már voltak egyszer, pedig amúgy kétszer voltak. Ezután meghúzták magukat, de ez nem csoda, nem lett volna jó ötlet arcoskodni ekkora túlerő ellen...

Egészen szürreálisnak tűnt, hogy a sorompónál már hömpölygött a tömeg a stadion felé, mindez még mindig egy órával a kezdés előtt. Megérkezett a vidisták különvonata is, meleg fogadtatásban részesültek... Közben terjedt a sztori, hogy az Ady Endrén négy fehérvári sétál, de nem bántották őket.

Befelé menet két illusztris vendég is érkezett autóval. Előbb Szurgent Lajos, kispesti legenda érkezett meg a tiszakécskei korszakából megőrzött külön rendszámával, majd egy német rendszámos luxus Mercivel gurult be Dzsudzsák Balázs.

A stadion már ekkor tele volt, felfoghatatlan látvány volt a rogyásig tömött Bozsik.

Az első félidőben elég feszült volt a hangulat, az elején a Videoton nekiugrott a Honvédnak, de nem ment vele semmire, majd a Kispestnek volt egy gólhelyzete, de gól nem esett. A "mocskos csalók!" rigmus viszont elég sokat szólt, a játékvezetők hatalmas füttykoncert mellett mentek le a pályáról.

Sörhöz nem jutottam a meccs alatt, mivel nem volt értelme ezzel próbálkozni a szünetben, közbe meg inkább a meccset néztem. A szünet végén mindkét tábor pirózott, a vidisták kicsit túltolták a dolgot, emiatt rövid időre megszakadt a játék.

A második félidőben tovább fokozódott a feszültség, amikor Lazovic ficánkolt egyet a pályán. Élőben még durvább volt az egész, a döbbenettől sokan nem tudtak mit szólni, mások sárgát (ami egyben pirosat jelentett volna) követeltek a szerb csatárnak.

A 60. percben jött a hangrobbanás. King beadása után Eppel pörgetett a hálóba, 1–0. 8 ezer ember ugrott egymás nyakába, síró férfiakkal volt tele a lelátó. A Videoton szurkolóinak jár a dicséret, egészen a lefújásig kitartóan buzdítottak. A hármas sípszó után jött a valódi fieszta, 24 év után bajnoki címet ünnepelhetett a Honvéd.

Az ezt követő hangulatra nincsenek szavak, én csak egy jelenetet szeretnék kiemelni. A stadion melletti ünnepségen éppen sörért álltam sorba, amikor egyszer csak mindenki Marco Rossit kezdte éltetni. A tömeg közepén, görögtüzektől megvilágítva érkezett Rossi, aki csak tudta, a tar fejét simogatta.

Elképesztő volt, irigyeltem nagyon a kispestieket, de jó értelemben véve, nem tőlük irigyeltem ezt az estét, ők igazán megérdemelték, csak eltűnődtem rajta, hogy mikor lesz ilyen Újpesten. Majd jövőre... No nem baj, közel egy éve a válogatott már elhozta ezt a katarzist nekem is, ráadásul az akkori útitársaim szinte mind ott voltak szombaton, és tényleg boldoggá tett, ahogyan láthattam őket ünnepelni.