Többen jelezték a múltkori, Borsod megyét bemutató cikkünk után, mennyire örültek, hogy ellátogattunk oda, azonban kihagytuk Tarcal és Tokaj környékét. Mivel nem vagyok ismerős a tokaji régióban, rákerestem az alig háromezer lakosú községre és egyből elhatároztam, hogy ide el kell menni, mivel olyan gyönyörű.

A legegyszerűbb autóval megközelíteni a régiót, ami alig több mint két óra alatt elérhető. Az M3-as autópályán kell a nyíregyházi elágazásig menni, ahol Miskolc felé kell elkanyarodni az E79-es útra, majd onnan Felsőzsolcán és Szerencsen keresztül vezet az út Tarcalig a 37-es úton.

A település amúgy végtelenül hangulatos. A lakók kedvesek, udvariasak az utóbbi években kapott jelentős támogatásoknak köszönhetően a legtöbb épületet felújították, valamint csináltak egy parkot a dombtetőn, ahova az Áldó Jézus-szobor is került. A már kilométerekről észrevehető Jézus 8,5 méter magas és ötven tonnás. A szobrot Szabó Sándor szerencsi szobrász készítette gránitból.

A vendégszeretetre egy rossz szavunk sem lehet, hiszen mindenki nagyon barátságos volt, az összes helyi tiszteli a turistákat, hiszen a többség a turizmusból él. Míg a környékre látogatók többsége a községtől nyolc kilométerre lévő Tokajra vagy Mádra kíváncsi, addig Tarcalt sokan elkerülik, így a helyiek megbecsülik azt a néhány embert, aki odaérkezik.

Mivel a dombtetőre nem lehet autóval felmenni, kiépítettek egy legalább húsz férőhelyes ingyenes parkolót, így van hol otthagyni az autót. Bár megijedtünk attól, milyen magasan és messze van a szobor, alig negyed óra mászással elérhető. A Jézus-szobor körül egy hangulatos parkot alakítottak ki. Külön öröm, hogy gabion kőkosarakat alakítottak ki, ahova a szemetet lehet dobni, ezzel is megoldottak jó pár problémát. Ottjártunkkor is söprögettek és a füvet nyírták az önkormányzati alkalmazottak, nem csoda hát, hogy patika állapotú a környék.

A Jézus-szobrot elhagyva lehet megnézni a völgyben lévő tarcali bányatavat, ami szemkápráztató látványt nyújt. A víz kristálytiszta, így gond nélkül lehet látni a tó medrét.

Utunk vége felé megkérdeztük, hol lehet igazán jót ebédelni és mindenki a Tarcali Csárdát javasolta, ami a településből kifelé vezető úton van. Az étteremben javarészt helyiek voltak, akik épp egy filmet néztek a falra aggatott tévén, amit hangosan kommentáltak is.

A vendégek többsége pizzát evett, mi azonban maradtunk a rendes ebédeknél, így én egy jó hagymás rostélyost ettem, míg Zsuzsi a juhtúrós sztrapacskát választotta. Teljesen jó volt mindkettő, nem olyan jó, mint a lakiteleki, de rendben volt.