A 2017. május 7-i francia elnökválasztást sokan történelmi jelentőségűnek igyekeznek beállítani, főként Emmanuel Macron személyét hangsúlyozva, mondván ennyire fiatalon (39 évesen) még nem választottak meg senkit az V. köztársaság elnökének. Macron fiatalos megjelenésével, pártonkívüliségének hangsúlyozásával a valóban változást igénylő ország számára hozza el a megújulás ígéretét, szemben a földhözragadt, nacionalista, euroszkeptikus és szélsőséges Nemzeti Fronttal  – hirdeti ezt a francia és a nemzetközi balliberális média. Pedig nem történt más csak egy nagy átverés.

Az egész Francois Hollande-dal kezdődött, jobban mondva a még hivatalban lévő elnök példátlan népszerűségvesztésével. Hollande azzal, hogy jóval a választások előtt politikai hullává vált, idő előtt egyértelművé tette a francia jobboldal számára, hogy a következő választásokon ők fogják adni Franciaország első számú vezetőjét. Ez a látszólag egyértelmű helyzet pedig megpecsételte a jobboldal sorsát, hiszen a kampány innentől kezdve nem arról szólt, hogy melyik párt programja lesz vonzóbb az embereknek, esetleg melyik párt vezetője lesz hitelesebb a választóknak.

Ahelyett, hogy az emberek számára valóban fontos kérdésekről, mint például a gazdaság versenyképességének hanyatlásáról, vagy az ország identitását és szociális ellátórendszerét veszélyeztető bevándorlás kezeléséről tegyenek fel húsba vágó kérdéseket, a jobboldali politikai elit belső hatalmi harcairól szólt a kampány nagy része – „hány évig foglalkoztatta fiktíven Francois Fillon a feleségét és ez mennyibe került a francia adófizetőknek?” – mintha ez lenne a legfontosabb kérdés 2017-ben a világ 6. legnagyobb gazdaságával rendelkező 66 milliós népességgel bíró országban. A francia jobboldali elit elsüllyedt a saját hatalmi vitáiban és elfelejtett az emberekkel foglalkozni egy választási kampány kellős közepén – idő előtt alkalmatlanná válva a kormányzásra. Ezzel pedig tálcán nyújtotta a lehetőséget Macron számára.

Macron kiváló időzítéssel vette észre, hogy egyszerre kell eltávolodnia a népszerűségi mélyponton lévő szocialista elnökétől és – felismerve a világban erősödő elitellenes hangulatot – az egész politikai elittől. Macron egy elitfiú, aki nem az elit része. Ez volt a nagy trükk. 15 hónap pontosan elegendő volt számára, hogy felépítse ezt az imázst, miközben a nagy pártok jelöltjei egymást gyilkolták, maradék erejükkel pedig a valóban rendszerkritikus Marine Le Pent igyekeztek karanténban tartani.

Van azonban az elnökválasztásnak egy másik komolyan veendő tanulsága: május 7-én világossá vált, hogy Franciaországban él 11 millió dühös ember, akiket frusztrál a nemzeti büszkeség hanyatlása, és akik nem elégednek meg a nemzet identitását veszélyeztető tömeges bevándorlásra adott multikulti válaszokkal. Dühösek a francia gazdaság teljesítményének és versenyképességének romlása miatt, ellenben munkahelyek teremtését várják az új vezetőtől. Õk egy jól beazonosítható, markáns választói csoport, viszonylag azonos értékrenddel, célokkal, szemben a Macron mögé besorolt protestszavazókkal, akik a szélsőjobb ellen mentek leadni a voksukat.

Macron trükkje bejött, még időben eliten kívülinek mutatta magát, hogy aztán besoroljanak mögé az elitpártok, amikor már ő tűnt a legesélyesebbnek. Kérdés persze, hogy tud-e rendszert építeni, és ha igen, akkor kik lesznek a szövetségesei? Ezt a következő hónapok eseményei és legfőképpen a júniusi nemzetgyűlési választások eredményei fogják megmutatni.