Előzetes megjegyzés

Tudom nehéz a CEU ügy kellős közepén a tudományos sokszínűség kérdésköréről beszélni anélkül, hogy ne kapcsolná mindenki a CEU ügyhöz. Az írás apropója talán ez, de annak lényege nem kötődik aktuálpolitikához. Sokkal általánosabban szemléli a tudomány szabadságának kérdését. Olyan tanulságokat keresve, amik csak a felvilágosodás után 200 évvel kezdenek felszínre kerülni.

A liberális intolerancia

Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet tavalyi írásában Nicholas Kristof a New York Times ismert liberális publicistája. A „Liberális intolerancia gyónása” címmel megjelent cikkben arról ír, hogy míg a liberális tudomány a sokszínűséget és a toleranciát tartja a legfontosabbnak a társadalom fejlődésének szempontjából saját berkeiben végletesen intoleráns a konzervatív tudományos gondolatokkal szemben. Írásából kiderül, hogy diszkrimináció éri azt a kevés konzervatív társadalomtudóst, aki mégis bekerül ezekbe a körökbe. „Erősen hiszünk a diverzitásban azt akarjuk, hogy a feketék, a nők, a latinok, a melegek és a muszlimok is helyet kapjanak az asztalnál – vagyis csak akkor, ha nem konzervatívok” … „minden rendben van a különböző kinézetű emberekkel, amíg úgy gondolkodnak, mint mi” - írja a szerző. Az írás apropóját saját Facebook posztja szolgáltatta, amiben arról elmélkedett, hogy az egyetemeken nagyon kevés a konzervatív tudós és meglepő kommenteket kapott ismerőseitől. „A konzervativizmus világszerte nagyrészt olyan ideákból áll, amikről a gyakorlatban bebizonyosodott, hogy nem igazak” – írja az egyik hozzászólója, míg a másik „Az igazság liberalizmus felé lejt”. A kommentekből kiderül, amit minden konzervatív jól tud, hogy liberálisokban mély meggyőződés él, hogy nem csak a humánum és az erkölcsi felsőbbrendűség van az ő oldalukon, hanem az abszolút igazság is.

Kristof gyónásában odáig jut, hogy bevallja a liberális tudományos elit erősen diszkriminálja a konzervatív tudósokat. Számukra meglehetősen nehéz katedrát szerezni, mivel a tudományos mainstream szerint nem tudományos álláspontot képviselnek. A konzervatív gondolat, nem csak nem igaz, hanem egyszerűen butaságnak minősül – ahogy egy másik hozzászóló írta „Mi lenne, ha úgy hoznánk létre diverzitást a tanszékeken, hogy idiótákat alkalmazunk?”

Kristof, George Yancey, fekete vallásos keresztény szociológus példáját hozza fel. Aki elmondja, hogy ugyan az egyetemen kívül voltak problémái bőrszíne miatt, de ez nem összemérhető azzal, amilyen problémái kereszténysége miatt voltak az egyetemi életben. Ezek után talán érthetővé válik a tény, hogy miért látunk kevés a konzervatív nézeteket alátámasztani szándékozó kutatást és miért látunk kevés konzervatív társadalomtudóst.

Kristof az igazság monopolizálásáról szóló elmélkedését a számok is alátámasztják. Az amerikai egyetemeken mindössze 3 százalék a republikánus társadalomtudósok száma, 97 százalék baloldali és közülük még a marxisták száma is 18%. A tény megdöbbentő és valóban elgondolkodtató. Még a marxizmus állításai szalonképesek a tudományos közéletben, annak ellenére, hogy ennek az eszmének a nevében legalább száz millió embert öltek meg, de a konzervatív tudományt „idiotizmusnak” tartják.

A tények azt bizonyítják, hogy a társadalomtudományos igazság területén megszűnt a sokszínűség. Az igazság birtokosai nem engednek be a sajátjuktól eltérő nézeteket, monopolizálták pozíciójukat. Egy ilyen monopólium létrejöttét a politikában és a gazdaságban is törvények és intézmények tömege akadályozza, a tudomány területén azonban semmi sem áll útjában.

Történelmi harc a monopóliumok ellen

A felvilágosodás kora három monopóliumot lebontását indította el. A politikai monopólium eltűnése megteremtette a választás és választhatóság szabadságát. A gazdasági monopólium liberalizálta a gazdaságokat és mindenki számára lehetővé tette a gazdagodást. Az igazság és tudás monopóliumát a felvilágosodás előtt az egyház birtokolta, amit a tudományos élet, a tudósok száz év alatt teljesen a kezükbe vettek.

A liberális alkotmányok egyik legfontosabb célja annak biztosítása lett, hogy a politikai monopóliumok ne alakulhassanak ki újra. Ezt a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszerével érték el. Jól tudták, hogy ezek nélkül a politikai monopóliumok újra termelik magukat.

A gazdaságra vonatkoztatva ilyen fékeket nem építettek be a liberális alkotmányokba. Adam Smith óta meggyőződés egységes volt, hogy a piac tökéletesen szabályozza magát és mindig a legoptimálisabb működést alakítja ki. Ez tévhit egészen a 20. század elejéig tartotta magát, amikorra az USA-ban elképesztő méretű monopóliumok alakultak ki, amelyek jóval nagyobb gazdasági erőt képviseltek, mint a kormányzat és a maguk képére kezdték formálni a gazdaságot és hatékonyságát csökkentették. Theodore Roosevelt elnök kezdte meg a máig tartó folyamatot, amely törvényi eszközökkel, állami intézményekkel ellenőrzi és korlátozza a monopóliumok újra kialakulását. Mára a meggyőződés teljesen általános, hogy a piaci monopóliumok természetes módon alakulnak ki a szabályozatlan, teljesen szabad gazdaságokban és azok elkerülésére fékekre és ellensúlyokra van szükség. Ilyen intézmények nagy számban működnek minden országban, teljesen szabad, ellenőrizetlen piac már nyomokban sem létezik sehol, csak az ellenőrzés szintjében vannak különbségek országok között.

A tudomány csak szabadon fejlődhet

A tudománnyal azonban egészen más a helyzet. A tudomány és az egyetemek szabadságának koncepciója már a felvilágosodás előtt is létező eszme volt. Már akkor, amikor az egyetemek többségében még egyházi irányítás alatt álltak, a tudomány nagyrészt függetlenül volt és szabadon működhetett. A felvilágosodás utáni időben ez olyan doktrínává vált, amit sehol nem kérdőjeleznek meg a világon. Teljesen általánosan elfogadott, hogy a tudomány csak korlátozás mentesen és szabadon tud fejlődni. Csak ez biztosíthatja a nélkülözhetetlen tudományos sokszínűséget, ami a fejlődés legfontosabb kritériuma. A gondolatok versenyében alakul ki az igazság. Bizonyított tény, hogy amennyiben a tudomány a politikától függővé válik megszűnik a sokszínűség, az igazságkeresésének folyamata sérül és a tudomány megfelelési kényszer hatása alá kerül és végső soron nem lesz képes az igazságot megmutatni. Ennek legjobb példáját a kommunizmus adta, amikor főként a társadalomtudományok erős kontroll alá kerültek és a rendszert igazoló eredményeket gyártottak csak valódi kutatások helyett. A kommunizmus volt a valódi kísérelt annak bizonyítására, hogy a tudományt nem lehet külső ellenőrzés és kényszerek hatása alá helyezni. A tudomány szabadságának korlátozása bizonyosan deformálja az igazságkeresés folyamatát, és legfőképpen megszünteti a tudomány sokszínűségét, ami a tudomány fejlődésének alapja.

A sokszínűség természetes megszűnése

Ma már közhely, hogy a politikában és a gazdaságban a teljes szabadság állapotában, külső fékek nélkül újratermelődnek a monopóliumok, de soha senki nem gondolt arra, hogy a tudomány terén a teljes szabadság állapotában kialakulhat ilyen monopólium és eltűnhet a sokszínűség. Mivel ilyen veszélyt soha nem érzékeltünk nem is gondolta senki, hogy ez ellen védekezni kellene és semmiféle ezt megakadályozó mechanizmus nem alakult ki. Ennek ellenére a számok azt bizonyítják, hogy mára természetes módon kialakult egy ilyen monopólium. Kiderült a teljes szabadság állapotában is eltűnhet a sokszínűség és a tudományos igazság egyoldalúvá válhat. Mit lehet tenni egy ilyen paradox helyzetben? Tudjuk, hogy a tudomány nem befolyásolható, mert elveszíti sokszínűségét és nem tudja betölteni feladatát. De mi van akkor, ha ez természetes módon történik és látható külső befolyás nélkül veszik el sokszínűség. A tudomány a valláshoz hasonlóan elkezd egy igazságban hinni és azt terjeszteni, kizárva az ezzel szemben álló eredményeket. Sarlatánságnak, butaságnak minősítve minden olyan nézetet, ami nem illik bele igazságképébe.

A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy mai tudományos közéletben az egyik axióma, hogy a sokszínűség az élet minden területén a fejlődés és stabilitás legfőbb feltétele. A természetes rendszerektől, a hálózatok stabilitásán, a gazdaságon, csoportok feladatmegoldási képességén át, a tudományos problémák megfejtéséig bizonyított ténynek tekinthető. A sokszínűség szinte dogmává vált, ami a multikulturalizmus révén meghatározó társadalom szervezési, politikai eszmévé fejlődött. Úgy néz ki a tudomány mindenben igazolja és megköveteli a sokszínűség fontosságát, kivéve saját működésében. Nyilvánvaló, hogy ezt a paradoxont a tudományon belülről nem tudják feloldani, kívülről azonban nem lehetséges, mert az szembe megy a több évszázados meggyőződéssel, hogy tudománynak minden külső kényszertől függetlenül kell működnie.

Csapdahelyzet

Valamit azonban tenni kellene, mert ez a szemlélet nem csak a tudományon belül fejt ki romboló hatást, hanem kettészakítja a társadalmakat a képzettség mentén. A magát bizonyos értelemben felsőbbrendűnek tartó tudományos igazságban hívő elit saját kontrollja alatt akarja tartani a többi csoport világszemléletét, erkölcsi értékeit, jövőképét és politikai döntéseit. Amivel szemben egyre erőteljesebben lázadnak ezek a csoportok úgy érezve elárulta őket az elit. Ennek a lázadásnak lehettünk tanúi a Brexit és Trump győzelme kapcsán, amire az elit fősodra nem saját szerepének újra értelmezésével reagált, hanem gyakran meglehetősen alpári stílusban primitívnek, ellenforradalmárnak, a tudatlanok lázadásának nevezve a szavazások eredményeit.

Az elit egyoldalú tudományos igazságba vetett hitét nem lehet választások útján megváltoztatni. Illúzió, hogy egy új politikai vezetés, legyen az akár az USA elnöke képes az elit világszemléletét átformálni. Az elit nem lecserélhető, megváltoztatására minimálisan egy emberöltő kell, ahogy azt Kristóf Luca szociológus mondja „A kulturális elit a legstabilabb társadalmi formáció, nem söprik el politikai fordulatok, hiszen nem állítható a helyükre másik, a kulturális tőkét ugyanis 30-40 évig tart összeszedni”. Hozzá kell tennem, hogy az elit gondolkodásának megváltoztatását még ilyen időtávban is meglehetősen nehéznek tartom, mert a társadalom gondolkodását épp ők hivatottak formálni. Az, hogy 2016-ban tömegek szavaztak világszemléletük ellen nem változtat jóformán semmit. Nem szűnik meg a monopólium, nem áll helyre a sokszínűség.

Az elit maga is csapdában van. Az igazság meghatározásának jogával együtt megkapta az egyháztól az erkölcsi igazságok meghatározásának jogát. Az új, a minden a törvény előtti egyenlőségen túli „egyenlőségre” épített erkölcs azonban börtönbe zárja a tudományt. Minden olyan eredmény, ami nem ezt igazolja elsősorban nem tudománytalan, hanem erkölcstelen, ezért kénytelenek elítélni vagy figyelmen kívül hagyni. Ez a tudomány nem tud mit kezdeni olyan kutatásokkal, amit azt mutatják a nők és a férfiak nem egyformák, vagy különböző csoportok eltérő képességekkel rendelkeznek, esetleg a különböző etnikumok együttélése káros hatással van a társadalom sikerére. A tudomány feladatának a saját maguk által alkotott erkölcsi elvek alátámasztását tartják, kicsit úgy, mint a felvilágosodás előtt az egyház.

Hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben az meglehetősen homályos. Kisebb országok önmagukban szinte semmit nem változtathatnak. Világszintű szabályozás nem lehetséges. A nagy országoknak és főleg az USA-nak kéne valamit változtatni, hogy megtörjön ez a monopólium, de mivel semmilyen mechanizmus nem létezik erre és minden próbálkozás azonnal a diktatúra jeleként értelmeződik ez sem látszik reálisnak. Könnyű és gyors megoldás nincs. Egyet tehetünk csak próbáljuk indulatok nélkül megvitatni ezt a valóban létező problémát.