A vita 1943-ban, Szárszón kezdődött. Vagy talán már régebben, évszázadokkal azelőtt. Csak éppen Szárszóra szoktunk emlékezni, mert ott kristálytisztán megmutatkozott maga a probléma. 

A református Soli Deo Gloria tanácskozására összegyűlt értelmiségi társaság sok mindenben nem értett egyet, de abban igen, hogy a németek elveszítik a háborút. Éppen ezért valamiféle jövőképet akartak vázolni a magyarságnak, ha jobban tetszik, gondolkodási minimumot, cselekvési formát kínáltak. A szárszói tanácskozás hőse kétségkívül Németh László, aki a marxista Erdei Ferenccel ellentétben nem valamilyen nemzetköziségben oldotta volna fel a magyarságot. Bíró Zoltán szerint: „A kívánatos magyar társadalom jövőképét vázolta fel, szemben mind a proletárdiktatúra, mind pedig a liberálkapitalizmus ideológiájával és társadalmi rendszerével. Vagyis olyan igényt fogalmazott meg, amely a várható kényszerhelyzetekkel szemben a magyarság belső tartását és megmaradását alapozta volna meg, a nemzeti függetlenség és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés jegyében. A hangsúlyt tehát nem a várható realitásokhoz való alkalmazkodásra, a behódolásra, hanem a magyar önépítésre tette. A „harmadik oldal” természetes igényét jelentette be a hódítók ösztönével szemben a nemzeti önrendelkezésre.”

Ennyi és nem több. Az ember azt hihetné, hogy minden szó érthető, értelmezhető, mi több, kívánatos a mindenkori magyar szellemi elit számára. Hiszen ki ne szeretné, hogy politikai-gazdasági kiszolgáltatottság helyett a magyarság birtokon belül legyen, amennyire lehetséges? Az ember azonban pergeti életének évtizedeit, körülnéz, és azt tapasztalja, hogy ez a magatartásbeli egyszeregy sokak számára nagyon is bonyolult művelet.

A magyar szellemi életre ugyanis – Németh László idején ugyanúgy, mint manapság – rátelepedett egy különös messiásváró hangulat. Ennek első és legfontosabb jele a külső segítségnyújtás túlbecsülése, és a belső erőtartalékok iránti közömbösség. Mondani is felesleges, hogy aki így gondolkodik, magát reálpolitikusnak tartja. Pedig a reálpolitika az adott helyzettel való számvetést, a valósághoz ragaszkodó, abból kiinduló politikai cselekvést, nem érzéketlenséget és a nemzeti hagyományok lebecsülését jelenti. A messiásvárás persze minden, csak nem reálpolitika. Sokszor közönséges illúziókról van szó, amelyeket azonban furcsa módon mindig külső erők iránt táplálnak, a „benti” , a magyar politikát elintézik egy kézlegyintéssel.

Pedig nem olyan bonyolult a helyzet. Lehet, hogy a magyar labdarúgó-válogatott gyengébb, mint az argentin, de a brazilok nem léphetnek pályára magyar dresszben, tehát a meccset nekünk kell lejátszanunk. Helyettünk senki sem viszi vásárra a bőrét. A világ már csak ilyen.

Ne higgyük, hogy mindez olyan világos a kortárs értelmiség számára. A magyar szellemi élet szereplői különféle klubokba tömörülnek, és onnan kitekintve méregetik féltékenyen a másikat. Évek óta kiengesztelhetetlen, vad vita dúl például arról, hogy Washington vagy Moszkva legyen-e a példaképünk? Hogy miként viszonyuljunk Németországhoz? Engedjünk-e az Európai Uniónak, végrehajtsuk-e zokszó nélkül a brüsszeli döntéseket? Izrael barát, vagy sem? És mit gondoljunk a szomszédos országokról, Szlovákiáról, Szerbiáról, Romániáról?

Miután rossz nézőpontot választott, a magyar értelmiség nagyobbik része rossz válaszokat ad a fenti kérdésekre. Nem a végcél, Magyarország megmaradása, a Kárpát-medencei jelenlét megerősítése, a nemzeti hagyományok, a nyelv, a kultúra megtartása a célja, hanem egyszerűen sodródik a hírekkel, eseményekkel. A kereszténység pajzsának ábrázolja Vlagyimir Putyint, rajong Barack Obamáért vagy Donald Trumpért, uniós zászlóval tüntet a magyar kormány ellen, piedesztálra emeli Izraelt, önkéntes munkát végez a palesztinokért, kurdokért, Tibetért, ha kisebbségi (de jellemzően Budapesten élő) magyar, olykor a szerb, szlovák, román többség javára különbözteti meg Magyarországot. Ez a magatartás a leggyakrabban közönséges naivitásból fakad, az értelmiség szokásos élhetetlenségéből, amelyet az illető szerelmének tárgyai maximálisan ki is aknáznak. Beválasztottak Oroszország barátainak klubjába, sőt, egyszer magával Putyinnal is kezet foghattál? Persze, hogy érzelmileg megérintett a dolog, és onnantól úgy szolgálsz Oroszországnak, hogy észre sem veszed. Az amerikai nagykövetség tanfolyamot, előadókörutat, szakmai látogatást szervez neked – és máris az övék vagy. Izraeli ingatlanbefektetőknek gazsulálsz, és polgármesterként átpasszolsz nekik ezt-azt? Lobbizol a német autógyárnak, ha szükséges, a saját hazád érdekei ellen dolgozol? Budapestre költözöl Székelyföldről, és önazonosságodat úgy találod meg, hogy leleplező cikkben írod meg, milyen szuper hely Bukarest, szemben a bezárkózó Budapesttel?

Csupa apró hazaárulás. Akarva vagy akaratlanul, teljesen mindegy. Apró morzsák gördülnek le a magyarság közös, nagy asztaláról. És amikor majd elfogy az elemózsia, hidd el, a barátaid nem etetnek tovább.

Az igazság az, hogy valamiféle stratégia nélkül egyetlen nemzet sem nyerheti meg a jövőt. Az Egyesült Államok, Oroszország, Kína stratégiája a birodalmi létből, a nyers erőből fakad: odamennek, elveszik, viszlát. Románia a huszadik században minden szövetségesét elárulta, hátba döfte, cserébe megtarthatta új területeit. Szaúd-Arábia a kőolaj birtokában sakkozik, és az iszlámot terjeszti, erősíti szerte a világban. Ezek mind-mind nemzetstratégiák, hogy melyik tartós, melyik időleges, majd az idő eldönti.

A harmadik oldal, a magyar út, az lehetne. Persze, nem kardcsörtető mozgolódás, alaptalan hetvenkedés, felesleges izmozás, mert annak sincs semmi értelme. A magyar út reálpolitikai alapon, a magunk felé hajlítható eredmények számbavétele, majd a lehetséges mezőben a cselekvés maximalizálása. Erről beszél Bethlen János kancellár Jókai regényének előszavában: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.”

Csakis így gondolkodhatunk a világról, ha valahol tényleg helyet akarunk foglalni benne. Legalább tudomásunk legyen arról, mit kellene tennünk, legalább ne felejtsük el a lényeget, a végcélt. Az ember külföldön jár, nyelveket beszél, más országokban tanul és dolgozik. Halmozza a tapasztalatokat, kapcsolatrendszert épít. Aztán – ha egyáltalán hazajön, és az utódai nem leszek angollá – előbb-utóbb fel kell tennie a kérdést, mihez kezd mindazzal, amit megtanult, elsajátított? Szolgának szegődik, vagy inkább szabad ember marad? Nagyvonalúan lemond a hazájáról, kikapcsolja gondolatai közül, és él a mának, önmagának? Hahotázik a magyar út követőin, de roppant elnéző idegen ideológiákkal, befolyásolási módszerekkel? Vagy egyszerűen teszi a dolgát, ahogy tudja, és esélyt hagy a jövő magyarságának?

Fogós kérdések.