Nyugat-európai politikusok szerint a kerítések és a szigorú határvédelem önmagában képtelen kezelni a bevándorlási válságot, mivel annak gócpontjaiban továbbra is megmaradnak azon problémák, melyek az egész folyamatot elindították. Ennek megoldására sokak szerint az a recept, hogy különféle alkukat kötünk és támogatásokat adunk más országoknak, legfőképp az afrikai kontinensen, ahonnan több millió migráns érkezése várható a következő évtizedekben.

E paktumok lényege, hogy az Európai Unió súlyos milliárdokat ad azért cserébe, hogy az érintett országok gátat szabjanak a migrációnak, tehát lényegében fizetünk azért, hogy mások elvégezzék helyettünk a piszkos munkát. Ettől a helyzet azonban még változatlan marad. Sőt, zsarolás áldozatává válunk, ha a paktumok nélkül sebezhetők vagyunk.

Logikus dolog arra a következtetésre jutni, hogy az ehhez hasonló anyagi támogatásokkal egyetlen dolgot ér el Európa: tartósítja a migrációt. A komoly társadalmi, gazdasági és politikai válságban lévő országoknak miért is állna érdekükben választ találniuk a kihívásokra, ha az busás bevételi forrást eredményez számukra. Ha pedig éppen több pénzre vágynak, elegendő, ha ismét útnak eresztik a bevándorlókat. Persze jócskán vannak olyanok is, akik zokszó nélkül befogadnának mindenkit, hiszen „a jobb élet mindenkinek jár”.

Egy amerikai ökológus, Garrett Hardin a ’70-es években publikált tanulmányában azzal érvelt, hogy teljességgel kontraproduktív a szegényebb országokat támogatniuk a gazdag nyugati országoknak. Hardin szerint ez mindkét félnek káros, mivel hosszú távú függőségi viszonyt alakít ki a gazdag és a szegényebb között, így a fejletlenebb országok soha sem választják majd a keményebb utat. Továbbra is megmarad a felelőtlen tervezés, valamint az irányítatlan népességnövekedés, ami folyamatos utánpótlást jelent a migráció vonatkozásában.

Hardin már 1974-ben arra a következtetésre jutott, hogy mindez a szabályozatlan bevándorlásnak köszönhetően fullasztó lesz a nyugati társadalmaknak, melyek népessége stagnál, vagy éppen csökken. Az ökológus szerint a problémáért a „lelkiismeretes liberálisok” a felelősek, ugyanis folyamatosan közös tragédiáról beszélnek, a korlátozott forrásokat pedig az egész emberiség tulajdonának tekintik. Ez azonban káoszhoz, túlhasználathoz vezet.

A tanulmány „a Föld mint mentőcsónak” metafora köré szerveződik. Eszerint a kérdés az, hogy mit csinálunk akkor, ha az „erkölcs tengerén” 50-en hánykolódunk egy mentőcsónakban, melyben nagyjából 10 üres hely maradt, ám a vízben további 100 ember kapálózik, akik arra várnak, hogy felvegyük őket. Ha felebaráti szeretetből felvesszük mind a százat, a csónak nemes egyszerűséggel elsüllyed, így mindenki meghal. Ha nem veszünk fel senkit, akkor életben maradunk, de állandóan résen kell lennünk, nehogy mások felkapaszkodjanak.

És hogy mit ajánl Hardin a bűntudatos liberálisoknak, akik képtelenek megbarátkozni a helyzettel? Hogy szálljanak ki a csónakból és adják át a helyüket másoknak, így megszűnik a bűntudat érzése, és a csónak sem lesz ingatag.