Létezik-e jog a boldogsághoz?
2017.03.22. 14:58
A boldogság mint jogi kategória? Talán meglepő, de a Bertolt Brecht szerint nem állapotként, hanem folyamatként aposztrofálható szubjektív életérzés rendelkezik bizonyos jogi relevanciával. Sőt egy Ázsia délkeleti részén fekvő kis ország, Bhután javaslatára 2012-ben az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése elfogadta, hogy az egyes országok fejlettségét mutató nemzetközi összevetésekben a GDP (Gross Domestic Product – bruttó hazai termék) mellett a GNH (Gross National Happiness), vagyis a bruttó nemzeti összboldogság kategóriája is szerepeljen.
A boldogsághoz való jogot, illetve egészen pontosan a boldogságra való törekvés (pursuit of happiness) jogát hivatalosan első ízben az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat deklarálta 1776 júliusában. A Thomas Jeffersonnak tulajdonított sorok alapján „az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.” (Ezzel párhuzamba állítható a Biblia azon kitétele, amely szerint a boldogság elérésének egyik alapvető feltétele az igazság keresése és megismerése: „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”).
Mintegy hetven évvel az Egyesült Államokban történt események, és egy évvel az áprilisi törvények szentesítése után, 1849. április 19-én, a debreceni Nagytemplomban összeült nemzetgyűlés előtt Kossuth Lajos megtette történelmi javaslatát Magyarország függetlenségének kimondására, amit a képviselőház egyhangúan elfogadott, és egyúttal Kossuth Lajost kormányzó-elnökké választotta. A nyilatkozat kimondja, hogy „Isten ezt országot a jólét és boldogság minden elemeivel megáldotta”, majd azzal folytatja, hogy „Európa keletén a népszabadságnak és civilizációnak hatalmas tényezője s Európa békéjének mint hajdan őre volt, úgy jövendőben biztosítója legyen.”
„Saját lábunkon állunk, nem vagyunk szolgái idegen hatalmasságoknak” – hangsúlyozta 169 évvel a 48-as eseményeket követően Orbán Viktor miniszterelnök március 15-i ünnepi beszédében a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, miközben groteszk harci síphang formájában zúgott a bírói döntéssel szentesített véleményszabadság. A magyarok a boldog élethez csak úgy juthatnak el, ha a szabadság és a függetlenség útját követik. “Nekünk szabadság és függetlenség nélkül nem igazi otthon a haza. És a mi fajtánk nem lehet boldog olyan hazában, ami nem az otthonunk” – hangsúlyozta a kormányfő.
„Önök valamennyien közös boldogulásunk elősegítői, ugyanazt a szellemiséget éltetik tovább, ami erőt, magabiztosságot és új lendületet ad a nemzetnek. Önök példát és biztatást jelentenek mindannyiunknak” – köszöntötte a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrendek átadásán a díjazottakat Áder János köztársasági elnök a parlamentben.
Apropó kultúra, a boldogság keresésének joga a filozófiában és az irodalomban is felbukkan. Platón szerint az erkölcsös élet célja a boldogság, Szent Ágoston pedig a lélek egyesülését látta a boldogságban a Mindenhatóval. Az orosz költőóriás Lev Tolsztoj így közelíti meg a fogalmat: „A boldogság joga – mint mondják – az élethez való jog."
Bár a boldogsághoz való jog elválaszthatatlan a legalapvetőbb alapjogoktól, – így az élethez, emberi méltósághoz, való jogtól – hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a társadalom együttműködése nélkül ez a szabadságjog is aligha garantálható „az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz” – deklarálja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Egy azonban biztos: a boldogságra való törekvéshez való jog megillet minden embert a földön, mindenhol és mindenkor. Legyen szó a függetlenségre törekvő amerikai népről, a Habsburg igából kitörni szándékozó, vagy a kommunista diktatúrát 1956-ban megdönteni kívánó magyar nemzetről. Gulag, Auschwitz-Birkenau, és Recsk – csupán néhány helyszín azok közül, ahol az egyének boldogsághoz való jogát (is) lábbal tiporták. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy norma jelentősége nemcsak hatékonyságában áll, hanem időtállóságában is – azaz hány generációt int és figyelmeztet arra, hogy bizonyos kataklizmák ne ismétlődhessek meg soha többé.
Nem csak múltbeli dolgokra szeretnék emlékeztetni azonban jelen írásommal. Megilleti a boldogság keresésének joga (is) a megmaradásért küzdő és 2004-ben a szoclibek által gyalázatosan megtagadott külhoni magyarságot, a kulturális örökségéért, hagyományaiért küzdő magyar nemzetet, és a tisztességes megélhetésért tisztességes munka által törekvő magyar emberek sokaságát is.
Jelenleg – a nem EU-tag – Norvégia a legboldogabb ország a világon – derült ki a világ országait e tekintetben rangsoroló idei ENSZ tanulmányból. Hazánk a 75. helyet foglalja a listán, tavaly a 91. helyen végzett a felmérésben. Javítottunk, de még van hova fejlődnünk. Széchenyi szerint „az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog élvezetre.” Vajon tudunk tanulni a legnagyobb magyartól?