Ha Orbánnak van erdélyi ifjúsági tábora, neki is kell egy. Ha már van nemzeti konzultáció, akkor legyen valódi nemzeti konzultáció is. Évértékelő beszédbe is akkor bonyolódott Vona, amikor a miniszterelnök már hosszú évek óta tartott. Hosszasan sorolhatnánk a példákat. Egyidejűleg a szómágiára is kötelességünk felhívni a figyelmet: a néppárt szó használata például már foglalt a magyar politikában, és ez véletlenül sem a Jobbikhoz kötődik. 

Legújabban azonban a Jobbik előbányászott egy kifejezést, amelynek semmi köze a Fideszhez.

Amikor Vona Gábor lépten-nyomon földesurakról beszél (szombati sajtótájékoztatóján röpke hét perc alatt tizenháromszor földesurazott), a gyermekkoromat juttatja eszembe. A régen letűnt daliás időket, amikor a tudományos szocializmus szókészletével beszélgettek a magyar közéletben. A 'földesúr' szó karrierje akkoriban, harminc-negyven évvel ezelőtt zajlott, és megnyugtató, hogy a történelem szakon végzett (de figyelem, nem történész!) Vona Gábor tudta, hova nyúljon szellemi munícióért. A földesúr – a kulák, a zsírosparaszt, az ellenforradalmár és a polgár mellett – a kommunisták kedvenc ellenségképe volt. Ízig-vérig marxista kifejezés, és bár Jókaival az élen annak előtte sokan írtak, beszéltek róla, Rákosi és Kádár után egyszerűen nem használhatja magára valamit adó ember.

Liberális olvasóim kedvéért megpróbálom még pontosabban elmagyarázni: amit ti éreztek az 'élettér' szó hallatán, mi pontosan azt érezzük a 'földesúr' felemlítésekor (és bevallom, személy szerint a termelőeszközök és a kizsákmányolás szavak említésére sem élek át szellemi orgazmust).  

A Jobbik vezérkarát a jelek szerint foglyul ejtette a földesúri mítosz. Vona ugyanis nemcsak földesurazik, de döbrögizik is, sőt, a pártnak van már lex Lúdas Matyi-terve is. Tiszta mesedélután. Mindenesetre megnyugtató, hogy a Betyársereg után itt az újabb ötletes szerepjáték, ráadásul ehhez edzőterembe sem kell járni, elég dühöngeni utcán, gyűlésen, kocsmában és szabad ég alatt, hogy a fene enné meg a földesurakat ott, ahol vannak.

Mai rejtvényünk: Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester földesúr, vagy sem? Szerintem az. Elegendő csak ránézni: öltözete, darutollas, csizmás külleme, minden attribútuma jellegzetesen földesúri (zárójelben jegyezzük meg, hogy a jobbikosok valamiért gyűlölik a 21. századi ruhákat, muszáj nekik olyan maskarákat ölteniük, amelyeket egy valóságos Tisza vidéki paraszt 1880-ból körberöhögne). Szóval, Orosz Mihály Zoltán földesúr, de nem a született, hanem a feltörekvő fajtából. Hiszen a Pallavicini- és Festetics-féle földesurak nem égettek zsidó politikust jelképező szalmabábukat, nem szívóztak a helyi cigányokkal, ráadásul többen köztük intelligens úriemberek voltak. Már most Orosz Mihály Zoltán eldöntötte, hogy az örökölt hátrányokat leküzdi, és egyúttal ügyesen behajtja földesúri adóját. Jelenleg több büntetőeljárás is folyik ellene. A lapok mindenféle csúnya ügyről, többek között csalásról és hűtlen kezelésről írnak. Vérbeli új földesúr, hajszálpontosan olyan, amilyet a Jobbik megálmodott a sanyargatott magyar föld felszabadítására.

Ezen a ponton engedjük is el a bolondos Orosz polgármester kezét. Inkább idézzük fel azokat az időket, amikor Vona Gábor együttműködési megállapodást kötött vele, amikor állandóan vele példálózott, amikor szerelemtől elfúló hangon búgta a sajtótájékoztatóin: érpataki modell…  Most, miután Orosz többet jár bíróságra, mint reggeli zászlófelvonásra, Vona óvatosan úgy nyilatkozik, hogy az érpataki modell változatlanul érvényes, ami pedig a polgármester büntetőügyeit illeti, hát, izé, meg ecet. Nagyjából így hátrált ki Vona valamennyi egykori barátja és szövetségese mögül: arra apellál, hogy ma már senki sem emlékszik arra, mit mondott tegnap. Így árulta el sorra Kovács Dávidot, Nagy Ervint, Csurka Istvánt, így vált meg Pősze Lajostól, Szegedi Csanádtól, Gaudi-Nagy Tamástól, így piszkálta ki mozgalmából Lenhardt Balázst, Bertha Szilviát, Novák Elődöt. Jelen időben pedig éppen Orosz Mihály Zoltán mögül hátrál ki. És készül az újabb és újabb árulásra, önmaga és mások megtagadására.

A földesurak meg köszönik szépen, és üzenik, hogy nem szellemalakok. Harminc ezer kis- és közepes gazdáról van szó, akik az állami földek bérlésével és értékesítésével óriási esélyt kaptak. Õk a mi valódi földesuraink. Nagy kár, hogy a Jobbik nem beszél arról sem, hogy a vidékfejlesztési programban 1300 milliárd forintot különítettek el a következő pár esztendőre, ezekből munkahelyteremtő programokat, kisüzemeket, jószágtartást, kertészetet és élelmiszer-feldolgozást támogatnak. Arról sem csicseregnek a jobbikosok, hogy a Földet a gazdáknak programmal a kormány megakadályozta, hogy a moratórium 2014-es lejárta után a külföldiek magyar termőföldhöz jussanak, és a helyben élő, ott gazdálkodókat részesíti előnyben. És arról sem hallunk, hogy gőzerővel zajlik, amiről a miniszterelnök évekkel ezelőtt beszélt: az országban hamarosan húsz százalék lesz a nagybirtokok, és nyolcvan százalék a kis- és középbirtokok aránya. Ha akad is Döbrögi ebben a történetben, immáron nem ő a főszereplő, hanem a magyar mezőgazdasági vállalkozó, a gazdálkodó, a paraszt.

Hogy vannak még problémák? Persze, hogy vannak. Csak a mi gazdáink gondjai nagyjából a felvásárlási rendszer és az értékesítési ár körül mozognak, Romániában meg az ország termőföldjének negyven százaléka külföldi kézben van. Micsoda különbség… Ha a legjobb magyar földeket, hektárok tízezreit kézen-közön eladták volna német, osztrák, holland, olasz és izraeli vállalkozóknak, akkor lehetne döbrögizni, és bizony Isten, magam is azt tenném. Magyarországon azonban nagyságrendekkel más a helyzet, és boldog az ország, amelynek ellenzéki sajtója néhány Fidesz-közeli vállalkozó vitatott – de a jelek szerint abszolút törvényes – földvásárlásával kelt pánikhangulatot. Mintha éppen itt volna a világ vége, mert egy-két gazdag magyar ember termőföldet merészelt vásárolni és munkát ad honfitársainak a saját hazájában.

Ezek a tények. Még akkor is, ha egyszerűbb sírásra görbült szájjal panaszkodni, mint elismerni, hogy pár év alatt nagyot fordult a világ a magyar mezőgazdaságban, és annyi csalás, hazugság és lopás után végre látszik az alagút vége.