Egy 1972-es titkos CIA-elemzés az Izraelt megosztó szefárd-askenázi szembenállás miatt aggódott
Vincze Viktor Attila
2017.02.06. 21:28
Egy 1972-ben készült és a titkosítása alól most feloldott CIA-tanulmány az Izraelen belüli etnikumok természetes népszaporulatával, valamint az Izraelt mélyen megosztó askenázi-szefárd szembenállással kapcsolatban is érdekes megállapításokat tett. A titkos elemzés szerint például az askenáziak és szefárdok mindenkori arányától függ, hogy Izrael nyugatos állam marad, vagy pedig beolvad a Közel-Kelet államai közé.
A több tízezer bejegyzés közül, amelyet a CIA nemrég tett közzé a honlapján, az egyik társadalmi feszültséget ismerteti, amellyel Izraelnek egy évvel a jom kippuri háború előtt szembe kellett néznie: ez pedig a szefárdok és az askenáziak közötti szembenállás volt.
1972-ben vagyunk, egy évvel a jom kippuri háború kitörése előtt. Amikor a hatnapos háborút követően Izrael már nem a túléléséért folytatott csatákat, amikor elkezdtek működni a telepesek vállalkozásai, amikor egyfajta viszonylagos gazdasági jólét kezdett érezhetővé válni, és amikor a felszínre bukkantak a belső problémák is.
A CIA 1972. május 10-ei keltezésű "Izrael: Problémák a front vonalak mögött" című elemzése részletesen leírta az askenázi és a szefárd zsidók közötti szembenállást, ahogy beszámolt a Sabra és a régi cionista izraeliek nemzedékei közötti konfliktusról, valamint az ateista és világi meggyőződésű zsidók és az ultraortodox zsidók közötti ellentétekről is.
A tanulmány szerint a világ nem ismerte a zsidó állam belső feszültségeit, mert Izraelre a külvilág csak az arabokkal fennálló katonai és diplomáciai konfliktusokon keresztül tekintett, ami pedig elterelte a figyelmet azokról a valódi gondokról, amelyek akkoriban az izraeli társadalmat terhelték.
A CIA jelentése szerint az olyan problémák, mint például az askenázi és a keleti zsidók között egyre mélyülő szakadék és a csökkenő mértékű bevándorlás is komoly aggodalommal töltötte el az izraelieket, mert ezek mind komolyan veszélyt jelenthettek hosszú távon is Izrael számára.
Az amerikai elemzés első részében megemlíti azt is, hogy nem felel meg a valóságnak az akkoriban nemzetközileg elterjedt nézet, miszerint Izrael államban meghatározóak a kibucok és az egyéb hasonló termelési közösségek. A tanulmány szerint ez nem lehet így, mert például az 1969-es adatok szerint az ország mintegy 600 kibucból és más ilyen szervezetekből összeálló kollektíváiban összesen csak 212 534 lakos dolgozott, ami csupán mintegy 8,5 százalékát tett ki a zsidó állam teljes lakosságnak.
Ráadásul gyakorlatilag akkoriban lehetetlennek tűnt a mezőgazdasági termelés jelentősebb mértékű növelése Izraelben, a tengervíz túl költséges sótalanítása miatt és amiatt is, hogy ez a termelési növekedés csak az 1949-es határokon túl megszállt arab területeknek a jogszerűtlen kisajátításával lenne fizikailag elérhető.
A CIA 1972-es prognózisa szerint az újabb megművelhető földterületek és a víz teljes hiánya a zsidó állam számára komoly érvet jelent majd a megszállt területek további megtartása mellett. A tanulmány úgy vélte, hogy a hivatalos izraeli, katonai védelmi okoknál a gazdasági kényszer diktálta előnyök sokkal valósabbak és fontosabbak, ha az izraeliek tényleg meg akarják duplázni a lakosságszámukat, mint ahogy azt annak idején, a 70-es években mondták.
A dokumentum kitért az izraeli társadalmat megosztó generációs, világnézeti és vallási törésvonalakra is. Ilyen gócpontja volt a társadalmi feszültségnek a 45 évvel ezelőtti elemzés szerint az izraeli társadalomban akkor tapasztalható szembenállás az országot alapító, hatalmi pozíciókat birtokló öreg cionista pionírok, valamint a növekvő számú, már Izrael államban született Sabra nemzedék (a Sabra nevű sivatagi kaktusz után) csoportjai között. 1969-ben az országban született izraeliek száma csak mintegy 1,1 fő millió volt.
A dokumentum szerzői az izraeli társadalmat legjobban megosztó és legfontosabb – akár még politikai instabilitás okául is szolgáló – társadalmi problémának az askenázi és a szafárd, azaz keleti zsidók között feszülő rendkívül mély kulturális, gazdasági és politikai különbségeket nevezték meg.
A tanulmány szerint a 70-es években az egyetlen valós kapcsolatot az askenáziak és a szefárdok között csupán az a kölcsönös judaizmushoz való ragaszkodásuk jelentette, ami egyébként egyben az Izraelhez való hűségüket is biztosította, mindkét csoport részéről egyaránt. Nagy különbségek vannak a kulturális háttér, az oktatás, a társadalmi értékek, és még a fizikai jellemzőkben is a két csoport tagjai között – írta a CIA tanulmánya.
A keletiek sötétebb bőrűek, a leggyakrabban szegények, rosszul képzettek, főként fizikai munkákat végeznek és általában jóval nagyobb létszámú családokban élnek, mint az askenáziak. A legtöbb keleti zsidó az 1950-es éveket követően érkezett Izraelbe, és az alján foglal helyet a társadalmi ranglétrának.
Az askenáziak viszont általában magasan képzettek, ismerik az európai kultúrát, és rendelkeznie korszerű technológiai tudással, iskolázottsággal, valamint áthatja őket a nyugati munkamorál – írja az elemzés.
A dokumentum közöl egy olyan becslést is, amely szerint az amerikai nagykövetség 1965-ben azt prognosztizálta, hogy 1980-ra az askenázi és a keleti zsidók aránya 35-65 százalék lesz.
Az elemzés kitér arra félelemre is, ami Izraelben volt tapasztalható azzal kapcsolatban, hogy idővel a megfelelő népszaporulat hiányában eltűnhet az országban a zsidó többség. Ezt a – máig be nem teljesült – félelmet az táplálta tanulmány szerint, hogy az izraeliek döbbenetesen magas arab születésszámokkal szembesültek Izraelen belül és kívül egyaránt.
A zsidók születésszáma Izraelben 1969-ben 23,4 élveszületés volt 1000 lakosra. Az arab születésszám viszont több közeli arab államban és Izraelben is 50 élve születés volt 1000 lakosra vetítve.
A dokumentum szerint Izraelben az izraeli muzulmán nőknek volt a legmagasabb a reprodukciós rátája 4,39%-kal; őket a szefard zsidó nők csoportja követte: 2,05; a Sabra nők: 1,38; és az askenázi nők: 1.28 %-kal.
Ezért az izraeliek létfontosságúnak tekintették Izrael szempontjából, hogy folyamatos legyen a zsidó bevándorlók letelepedése az országban.
A dokumentum ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy a kivándorlás is komoly problémát jelentett az ország számára. Az 1948-1968 közötti 20 évben mintegy 220 000 személy döntött Izrael elhagyása mellett, ami évi 9 000-10 000 fő kivándorlását jelentette.
Általában a legképzettebb fiatalok hagyták el ebben az időszakban Izraelt – tette hozzá a tanulmány, amelynek a végén szerepelt egy Izrael demográfiai jövőjére utaló becslés is a Weizman Intézet 1971-es adatközlésére támaszkodva.
A CIA becslése szerint az izraeli arab lakosság magas születési arányszámai következtében, az országban kisebbségbe kerülhetnek a zsidó lakosok, ha nem érkezik az országba minden évben minimum 60 000 zsidó bevándorló.
Az akkori demográfiai előrejelzések azt várták, hogy a 2000-es évekre kiegyenlítődhet Izraelben az arab és a zsidó lakosság számaránya, ha ezt a folyamatot nem lesz képes ellensúlyozni a bevándorlás.
A CIA-becslés azonban tévedett, illetve nem számolt azzal, hogy összeomlik majd a Szovjetunió, amelyből aztán ennek következtében több mint egymillió bevándorló érkezhetett Izraelbe 1990 után.
Jelenleg az arab lakosság legfeljebb az egyötödét adja Izrael lakosságának. A zsidó többség megőrzéséhez a szakértők szerint a szovjet zsidók bevándorlása mellett az is hozzájárult, hogy az izraeli arab lakosság termékenysége mostanra jelentősen kisebb már, mint amilyen kimagasló volt a 70-es években.
A kora középkorban az askenázi („német”) zsidóság törzsterülete a Német-római Birodalom és Észak-Franciaország volt, a Rajna völgyében jelentős közösségük élt. A keresztes háborúk idején keletebbre kényszerültek vándorolni. A zsidóknak a nyugat-európai államokból történő 13–14. századi kiűzetését követően a lengyel-litván területekre helyeződött át központjuk. A mai Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, Ukrajnában és Fehéroroszországban is megtelepedtek. A 19. században az askenázi zsidóság elsősorban az orosz fennhatóság alatt álló lengyel területeken, az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb részén, Németországban, Észak-Franciaországban élt. Elindult az Angliába, valamint az Észak- és Dél-Amerikába való kivándorlás is. A 20. század elején az oroszországi pogromok megtépázták közösségüket, de a második világháborúban a nácizmus terjedésének következtében szinte teljesen kiveszett sajátos kultúrájuk Kelet-Európából. A Kelet-Európából elűzött közösségek elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Izraelben új életet kezdtek. Sajátos nyelvüket, a németre hajazó jiddist továbbra is fenntartják, amelyen héber írásjelekkel újságokat és könyveket adnak ki.
A szefárdok vagy szefárd zsidók vagy szvarádi zsidók a zsidók egyik nagy etnikai csoportja. Az elnevezés a Szefarad helynévből származik, ahova II. Sarrukín (Szargón) asszír király i.e. 722-ben hurcoltatta el a zsidókat. A nevet az Ibériai-félszigeten élő zsidók vették át a középkorban. Az Ibériai-félszigeten az első századtól telepedtek le zsidók. A mórok által elfoglalt ibériai területek visszafoglalására a keresztények már a 8. századtól tettek kísérleteket, de harcaikat csak 1492-ben, Granada visszafoglalásával koronázta végérvényes siker. Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd („a katolikus királyok”) házassága révén az egyesített spanyol királyság megvalósította a „reconquistát”, a keresztény területek visszafoglalását a muszlimoktól. Az 1492. március 31-i Alhambra-ediktummal vette kezdetét a zsidók üldözése, ami a mór uralom alatt ismeretlen volt. A zsidókat választás elé állították: vagy elvándorolnak, vagy keresztény hitre térnek. Azokat, akik főleg kényszer hatására felvették a kereszténységet, de otthonukban megtartották a zsidó szokásokat, nevezték maranóknak. Az inkvizíció nyomására elüldözött zsidók elsősorban a törökök által birtokolt területeken, Észak-Afrikában és Délkelet-Európában (az ókori Thrákiában és Thesszáliában) telepedtek le. Amikor 1531-ben Portugáliában is bevezették az inkvizíciót, a zsidóüldözés új hulláma már a maranókat sem kímélte. Õk főleg kikötővárosokba (Amszterdam, Hamburg, London, Bayonne, Bordeaux, Livorno) menekültek, mivel közülük nagy számban voltak érdekeltek a nagykereskedelemben. Az Ibériai-félszigetről elűzött zsidók nemcsak nevükben különböznek az askenázi zsidóságtól, hanem megőrizték nyelvüket, a judeospanyolt, saját szokásokat és irodalmat, liturgiát és zenei hagyományokat alakítottak ki, a babilóniai hagyományokhoz ragaszkodva. A szefárdok központjainak Szaloniki, Isztambul, Jeruzsálem, Safi, Kairó, Ancona és Velence számítanak. A szefárdok egy része az atlanti partvidéken észak felé vándorolt, Franciaországban (Bordeaux) és Németalföldön (Antwerpen, Amszterdam) hozott létre erős és gazdag közösségeket, más részük Itália érintésével vagy közvetlenül telepedett le a tengeri kereskedelem révén jól ismert oszmán területeken. A szefárdok többsége a jelenkorban Izraelben él, ahová elsősorban az iszlám országokból vándoroltak be. Az askenázik mellett a szefárdoknak is saját főrabbijuk van Izraelben.
EZEK IS ÉRDEKELHETNEK
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
