Sok lehetőség van az újonnan beiktatott amerikai külügyminiszterben, Rex Tillersonban. Kinevezésével az előző adminisztrációk elhibázott külpolitikáját követően egy egészen új külpolitikai diskurzus veheti kezdetét az USA-ban.

A Trumphoz hasonlóan az üzleti életben sikeresnek számító Tillerson pragmatikus, üzleti alapokon nyugvó külpolitikai irányvonalat (corporate diplomacy) kíván meghonosítani, ami, ahogyan Parag Khanna leírja, nem is áll olyan messze az amerikai hagyományoktól.

Khanna szerint az amerikai külpolitika kudarcot vallott az elmúlt két évtizedben: kudarcot vallott abban, hogy megakadályozza egy egyenrangú vetélytárs felemelkedését Kína szerepében, abban, hogy nem volt képes megerősíteni a demokratikus berendezkedések megerősödését se Latin-Amerikában, se pedig a Közel-Keleten, illetve sikertelen volt abban is, hogy ahelyett hogy integrálta volna, egyre inkább elidegenítette a liberális világrendtől az olyan regionális nagyhatalmakat, mint Oroszország vagy épp Irán. Ezen nem változtatott Obama sem, hiszen annak ellenére, hogy úgy kezdte meg elnökségét, hogy ő majd felszámolja Bush külpolitikai kurzusát ő is megmaradt háborús elnöknek.

Tillersont sokan vádolták olajipari háttere miatt. Ez azonban csak azt mutatja, hogy sokan nincsenek tisztában Amerika történelmével. Valójában 

Akkor amikor a State Department még teljesen súlytalan intézmény volt, a Standard Oil of New Jersey már piacvezető volt a latin-amerikai és ázsiai olajfinomításban és 60.000 alkalmazottal rendelkezett!

Az amerikai olajszektor cégei sokáig sokkal jelentősebb diplomáciai funkciót töltöttek be a világban, mint a hivatalos külszolgálat, amelynek alapjait amúgy is csak 1925-től rakták le. Sőt, a hidegháború befejezte óta is sokkal komolyabb befolyással bírnak azok a nagy amerikai vállalatok, amelyek a globalizációnak köszönhetően emberek millióihoz jutnak el. Az egész világon a külföldi tőkebefektetések negyede az USA-ból származik, a Google dominálja a világhálós keresések szinte egészét, a Coca Cola a világ legnépszerűbb üdítőitala és az USA több mint 50 országnak legfőbb kereskedelmi partnere. Nem a State Department érte el mindezt, hanem az amerikai kapitalizmus és innovációs kedv.

Khanna szerint ezek után már csak abban bízhatunk, hogy az eddigi szemellenzős viszonyulást sutba dobva végre az új külügyi kabinet ennek fényében szervezi meg az amerikai külszolgálatot. 

Éppen ezért 

A sok kritikus érvelésével ellentétben az se hátrány, hogy Tillerson járatos olajügyekben, hiszen ha nem így lenne akkor is nagy szerepet játszana a mostani kabinetnél az olajdiplomácia, mivel az észak-amerikai kontinensnek a Nixon-éra után mostanra sikerült újra elérnie az energiafüggetlenséget, azzal hogy az USA vált a világ legnagyobb olaj és földgáz kitermelőjévé.

Oroszország a világ egyik legnagyobb olaj- és gáztermelőjeként fontos szerepet játszott abban, hogy ez az energiabőség kialakulhatott. Khanna szerint a szenátorok azzal, hogy bírálják Tillerson vagy bárki más erkölcsösségét az általuk mindenhatónak vélt szankciókkal kapcsolatban, úgy viselkednek, mint a részeg ember, aki csak a lámpa alatt keresi a kulcsát. A Szenátus a bírálatok közepette figyelmen kívül hagyja azt, hogy közben a háttérben milyen ügyletekre kerül sor. 

Khanna szerint, ha ezt nem veszi észre az USA, akkor azzal Kínának segít. Kína már majdnem egy évtizede hatalmas mértékben fektet be az orosz infrastruktúrába, energiaszektorba, élelmiszeriparba, egy stratégiai együttműködést kialakítva az oroszokkal, amellyel az a célja  hogy a Kelet felé billentse a Nyugattól elhidegült országot. Ez össze is jöhet nekik, hiszen  

Oroszország csak 2012-ben csatlakozott a WTO-hoz, de a szankciók, a zuhanó olajárak és a korrupció miatt az orosz emberek nem érzik a szovjet-rendszer bukásával kezdődött globális integráció hasznait. És noha 

Tillersonnak arra is megvan a lehetősége, hogy újra egyensúlyi helyzetet hozzon létre a Közel-Keleten. Az USA-t meglepetésként érte az iraki felkelés ereje, az arab tavasz eseményei és az ISIS felemelkedése. Az ISIS további bombázása azonban nem helyettesítheti egy regionális biztonsági rendszer kiépítését, amelyben Irán és Szaúd-Arábia jogos érdekeit elismerik. A Reagan-adminisztráció a két államra, mint a térség stabilitásának két alappillérére tekintett, ami a kettős feltartóztatás politikájához vezetett Clinton-elnöksége alatt. Bush és Obama alatt az amerikai politika fokozta a szektariánus feszültségeket a régióban. Miközben Trump egyértelművé tette gyanakvását Szaúd-Arábia potyautassága és Irán nukleáris ambíciói iránt, ismét bölcsebb lenne, hogyha a gyúlékony szunnita-síita vitát és a szaúdi-iráni rivalizálást egy újragondolt két alappilléres stratégia felé mozdítaná el.

Tillerson vágya az, hogy egy új általa elképzelt kurzusba terelje az amerikai külpolitikát, feladva több évtized elhibázott demokráciaexportra épülő stratégiáját. Ha mindez sikerül, az America First nem csak az USA, hanem a világ többi országa számára is megkönnyebbülést jelenhet.

(Politico)