Kína, a settenkedő nagyhatalom

Az elmúlt 20 évben furcsa folyamat zajlott le a világban. Kína viharos sebességgel vált a második legnagyobb gazdasággá, nemzetközi befolyása rohamosan növekedett. Katonai költségvetése kilőtt, amely mára a világon a második legnagyobb, majdnem négyszerese az oroszénak. Kína erejének növekedésével arányosan a szomszédaival egyre feszültebb lett viszonya, agresszív lépéseket is tett jócskán, aminek legfőbb szimbóluma a mesterséges szigetek megépítése és azok felfegyverzése volt. Az egész világ biztosra veszi, hogy a következő évtizedekben gazdaságilag megelőzi majd az Egyesült Államokat, és így katonailag is elé kerülhet. Kína nagyhatalommá vált, amely a világban jelenleg az USA által biztosított világrendet bizonyosan nem akarja majd elfogadni, amennyiben annak megkérdőjelezésére elegendő ereje lesz. Ennek ellenére a nyugati politikusok közötti közbeszédben ennek a lehetőségnek, vagy még inkább ennek a veszélynek a megvitatása szinte egyáltalán nem szerepel. Az USA-ban ugyan erősebb, de nem központi kérdés, habár a magánbeszélgetésekben gyakori. A nemzetközi politikai közvélemény nem beszél Kínáról, mint a jelenlegi világrendre veszélyes erőről. Nem beszélnek tervekről, intézkedésekről, amivel lassítani, vagy megakadályozni lehetne ezt a folyamatot.

Ennek valójában az ellentéte történik, a világ politikai és gazdasági vezetői Kína kegyeit keresik, mindenki a piacára hajt, mindenki – néhány szomszédja kivételével – még több tőkét akar odavinni, még inkább megnyitni piacát a kínai áruk előtt. A hosszabb távú biztonságpolitikai kockázatok helyett, csak a rövid távú gazdasági érdekekről beszélnek.

Mindenki még gazdagabbá és még erősebbé akarja Kínát tenni, nem pedig korlátozni.

Oroszország, a gyenge erős ember

A Kínával szembeni viselkedés főleg az Oroszországgal szembeni politika fényében meglepő. Amennyiben a kínai vezetés kívánhatna valamit a Nyugattól, amivel az támogathatná hosszú távú politikai terveit, akkor az Oroszország gyengítése lenne. És lám, a Nyugat éppen ezt teszi. Oroszországban próbálják megtalálni a világrendet veszélyeztető tényezőt. Erre a szerepre Oroszország azonban már a valóságban már csak korlátozottan alkalmas. Ahogy említettem, Oroszország katonai költségvetése kb. negyede Kínáénak és annak sincs jele, hogy ezt a szintet is képesek lennének néhány évtizedes távlatban tartani. Oroszország mint globális hatalom (atom ütőerején kívül) nem jelent kihívást a Nyugatnak, ellentétben Kínával, akihez képest Európa és az USA előnye évről évre csökken. Ahogy nagy vezetőnk, Juncker nemrégiben felvázolta az általa vezetett Európa jövőjét, egy évtized múlva az EU már csak a világ GDP-jének 15%-át adja majd a jelenlegi 25%-kal szemben. A hangsúlyeltolódás Kína és Ázsia felé történik. Ezt kiegészítve az orosz és európai demográfiai folyamatokkal a helyzet még súlyosabb.

A jelenlegi nyugati vezetők Oroszország-ellenessége talán indokolt lehet néhány aktuálpolitikai téma, mint Ukrajna miatt, de semmiképpen sincs hosszú távú stratégiai megalapozottsága, és inkább pótcselekvésnek látszik, ami abból fakad, hogy gazdasági okok miatt nem merik Kínát ellenségnek jelölni. A nyugati politikusok mintha visszasírnák a boldog hidegháborús időket, amikor volt ellenségük és ezzel az ellenséggel szemben könnyű volt a politikusoknak egységet teremteni. Az ideális ellenség Kína lenne, mert Oroszország szerepe a nemzetközi rendben pont olyan veszélyeztetett, mint a Nyugaté, mindkét esetben elsősorban Kína által. Amennyiben a Nyugat újra ellenséget szeretne találni, azt Kínában kéne keresnie, mert ennek lenne értelme és haszna.

Trump erőteljesen szembe megy a mai mainstream világpolitikai elképzelésekkel, viselkedése mögött nem tapasztalatlansága, hanem egy új világrend víziója bontakozik ki, amiben Kína, mint az USA és a Nyugat legfőbb ellenfele szerepel. Akár egy új hidegháborús ellenfélként. Ezt azonban a gazdasági szereplők és az európai politikusok ellenében nagyon nehéz lesz megvalósítani, akik mindent megtesznek majd, hogy ez buta politikának látszódjon.

Tajvan mint szimbólum

Óriási visszhangot váltott ki, amikor Tajvan elnökének hívását fogadta Trump. A Tajvan--sztori azóta is folytatódik, és Kína egyre keményebben reagál.

Közel 50 éve Tajvan fontos elem volt abban a játszmában, amiben a Nixon-Kissinger páros kialakította az új világrendet, aminek Kínát fontos elemévé tették, mint a Szovjetunióval szembeni egyensúly része. Ezért a mostani Tajvant a történet könnyű, egy változó világrend szimbólumaként tekinteni.

A '60-as évek végére Mao viszonya a Szovjetunióval erőteljesen megromlott. A szovjet vezetőkben még az is felmerült, hogy esetleg katonai akciót indítanak ellene. Nixon elnök úgy ítélte meg, hogy az akkor erősnek tartott Szovjetunió további elszigetelésére érdemes lenne Kínával kiegyezni. Kínát akkor még az USA nem ismerte el, ENSZ-tagsággal sem rendelkezett. Kissinger titkos 1971-es látogatása utáni időben az USA beleegyezett, hogy Kínát felvegyék az ENSZ-be Tajvan helyett és az ENSZ BT állandó tagjává tegyék. Az USA elfogadta az egy Kína-elvet is, dobta Tajvant az egyezségért cserébe. Kissinger egyszerű stratégiát fogalmazott meg, ami ma is érvényes lehet. Amerikai érdeke, hogy mind a Szovjetunióval, mind pedig Kínával közelebbi kapcsolatot építsenek ki, mint amit azok egymással, mert így elkerülhető, hogy egyszerre mindkettővel szembekerüljenek. Hozzátehetnénk, mindig az aktuálisan gyengébbel kell jobban lenni.

Ez a józan ész által diktált elv ma sok tekintetben sérül. Az USA túl jóban van a veszélyesebb ellenféllel, míg rosszabb kapcsolatban áll a kevésbé veszélyessel. Ezen változtatni kell, és Tajvan ennek a szimbóluma, csak ma épp ellenkező előjellel, mint közel 50 éve. Az USA gazdasági és politikai elitjének el kell fogadnia, hogy Kína a jövőben veszélyezteti globális hatalmukat és ennek megakadályozására lépéseket kell tennie. A Szovjetunió katonai és technológiai fejlődését minden eszközzel, akadályozták. A high-tech ipar eszközeire kiviteli tilalom volt érvényben. Ezzel szemben ma Kínában gyártják az USA high-tech ipara eszközeinek jó részét. Azt hiszem, ez érzékelteti legjobban a különbséget és az amerikai demokrata elit rövidlátását.

A globalizáció mint fegyver

A Trump-adminisztráció a jelek szerint egy új világrendet szeretne kialakítani, amiben Kínától nagyobb távolságot tart, de ezzel párhuzamosan Oroszországgal közelebbit. Ez logikus fejlemény lenne. Trump jó néhány Kínát gazdaságilag támadó kijelentést tett. Védővámok, a termelés hazatelepítése Kínából a leglátványosabb elemek. A globalizációellenesség, ami szintén jelen van Trump eszköztárában, értelmezhető ebben a kontextusban. Az elmúlt 30 év az bizonyította, hogy a globalizáció nem a Nyugatnak, hanem a feltörekvő országoknak kedvez. Õk azok, akik sokkal nagyobb ütemben voltak képesek fejlődni és drasztikusan növelni világgazdasági és ezzel párhuzamosan politikai súlyukat Európa és az USA rovására a globalizáció segítségével. A nyilvánvaló következmények ellenére Európában és az USA-ban a szakértők többsége egyetért abban, hogy a globalizáció a nyugatnak kedvez. A globalizáció megőrzése rendkívül fontos Kína számára, mert csak ennek segítségével képes gazdasági növekedését fenntartani és a tervek szerint megelőzni az USA-t.

Amikor Trump a globalizáció ellen szólal fel, végül is egy olyan fegyverről beszél, ami szintén Kína ellen irányul. Véleménye szerint ezt úgy kell átalakítani, hogy az a nyugatnak kedvezzen és bármi áron meg kell akadályozni, hogy annak segítségével Kína tovább növelje gazdasági erejét. Az így kialakított rend valamelyest hasonlíthatna a hidegháborúra, de egyelőre nem lenne annyi feszültséggel terhes. Trump Kínából szeretné azt az ellenséget megalkotni, amire a Nyugatnak ma szüksége lenne, ha szeretné megőrizni világpolitikai súlyát.

A német ipar ellenérdekeltsége

Trump tervét azonban nagyon nehéz lesz megvalósítani, mert olyan mértékű a kölcsönös gazdasági függés, ami a legtöbb országban látszólag csak nagy áldozatok árán lenne megvalósítható. A német politika nem fogadhatja el ezt a forgatókönyvet, féltve export piacait. Amennyiben pedig a németek nem fogadják el, úgy az EU sem fogadja el. Németország, mint a világ egyik legnagyobb exportőre látszólag elképesztő mértében függ Kínától. Ezért is választja Merkel inkább Oroszországot ellenfélnek. Relatíve kevés német céget érint az orosz embargó, Kínával bármilyen komolyabb konfliktus azonban az egész német gazdaságra hatna. Az európai politikában a hosszú távú célokat, a biztonságpolitikai kérdéseket ma felülírják a gazdasági érdekek, de még az emberi jogiak is.

A német kitettség valóban hatalmas, de nem számítható ki, hogy pontosan mi történne a konfliktus éleződése után. Kína előtt Németország volt a világ legnagyobb exportőre és a nyugati gazdaság Kína nélkül a világ vezető gazdasága volt. A kínai export kiszorulása nagy piacokat nyitna meg nyugaton, mint összemérhető a bezáródó kínaival. Viszont elég valószínű, hogy egyetlen olyan szakértőt sem találnánk, aki ne azt mondaná, hogy ebből gazdasági összeomlás lenne. Egy új világrend kialakítása kockázattal jár és a nyugati, főleg európai politika hihetetlenül kockázatkerülővé vált, ezért minden erejükkel ellenezni fognak bármilyen változást.

Valamit pedig lépni kéne, mert egy feltörekvő hatalom és az aktuálisan regnáló hatalom közötti konfliktus történelmileg kódolt. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy ilyen helyzetből ne legyen konfliktus. Ma még vannak békés eszközök a Nyugat pozíciójának megőrzésére, de ezek minden nappal gyengülnek.

Trump új világrendje sok konfliktussal jár, de racionális alapokra épül, annak ellenére, hogy a mainstream politika ma ennek az ellenkezőjét állítja.