Miközben a novemberi vereségüket emésztik a demokraták, addig közülük sokan egy új stratégia mellett tették le a voksukat. Úgy gondolják, hogy a pártnak sokkal több gazdaságilag populista tervezetre, indítványra lenne szüksége. Csakhogy ezzel pont a valóság egyik legfontosabb részét hagyják figyelmen kívül.

Fareed Zakaria, a Washington Post publicistája szerint Gabriel Lenz 2012-ben kiadott, Kövesd a vezért című könyvében tökéletesen rámutat arra, hogy a választópolgárok mi alapján szavaznak:

És hogy mi alapján választják ki a kedvenc politikusukat? Sokkal inkább egy zsigeri, ösztönből fakadó reakció alapján, mintsem az értelemre támaszkodva. Ez leginkább azon múlik, hogy társadalmilag és pszichésen mennyire képesek azonosulni az adott politikussal.

Egy nemrég megjelent könyvben – Demokrácia Realistáknak – Christopher Achen és Larry Bartels kifejti, hogy a csoportkötelékek és a társadalmi identitásjegyek megismerése kulcsfontosságúak annak érdekében, hogy megértsük a szavazók viselkedését. Nem meglepő módon Jonathan Hiadt pszichológus tanulmányai tovább erősítik ezeket a következtetéseket, miszerint

Azonban a Demokrata Párt gondja nem az, hogy indítványai nem elég progresszívek, vagy populisták. Sok esetben ezek populistábbak és progresszívebbek a republikánusokéinál, majdnem minden dimenzióban.

A demokratáknak nemcsak Trump győzelmét kell megérteniük, hanem az ezt közrefogó kontextust is.

A Republikánus Párt több ízben is profitálni tudott az elektorok kapcsán, hiszen megtalálta azt az érzelmi azonosulást, amelyet a fehér munkásréteg keres. A globalizáció, az automatizáció és a bevándorlás valóban hatalmas társadalmi változásokat idéznek elő. A republikánus szavazók zsigeri szinten jelzik, hogy ezekkel a változásokkal nem rokonszenveznek, és azt szeretnék, hogy az USA olyan maradjon, amilyen régen volt. Ezért van az, hogy azok az államok, amelyek idősebb, fehér munkásréteget tudnak magukénak – mint például Ohio, Michigan és Wisconsin –, kizárólag republikánus kormányzókkal és városházakkal rendelkeznek.

Ez részben valóban indítványokkal – mint a fegyvertartás kérdése – hozható összefüggésbe, azonban leginkább identitás, kötődés kérdése, amely bizonyos szimbólumokon és jelrendszereken keresztül manifesztálódik. Egy rendkívül szemléletes írásában, Joan Williams, a Harvard Business Review-ban kifejti, hogy a munkásréteg nem bízik és lenézi a szakembereket. És lássuk be, a Demokrata Párt tele van szakemberrel. Csakhogy ebben az olvasatban ezek a szakemberek nem mások, mint

Ugyanakkor Williams hozzáteszi, a munkásréteg imádja a gazdagokat. Rajonganak az olyan ingatlanvállalkozók iránt, akik a gyakorlatban is létrehoznak dolgokat, nem szégyellik a pénzüket, miközben az alap jószágok kapcsán is megtartják természetes étvágyukat.

És gyakorlatilag Trump státusza sok dimenzióban is egy munkásember álma, miszerint ilyen életet élhetne, ha gazdag lenne.

Amennyiben ez a fajta érzelmi azonosulás jelenti a választók felé vezető utat, akkor mit jelent mindez a Demokrata Párt számára? Vannak például előnyei. Ez egy olyan erős bázissal kezdődik, melyben sokan azonosulni tudnak a professzionális munkaerővel, a dolgozó nőkkel, a kisebbségekkel és az ezredforduló környékén születettekkel.

Hillary Clinton kampányát egyetlen centrális elem köré kellett volna építeni, amely nem más, minthogy Chicago egyik külkerületében található városban nőtt fel, majd két évtizeden át Arkansasban élt. Az ingerküszöb alatti üzenet pedig az lehetett volna a fehér munkásrétegeknek, hogy „ismerlek téged, hiszen én, te vagyok”. Férjének, Bill Clintonnak a beszéde a Demokraták Nemzeti Konvencióján pontosan ezt tükrözte, és arra is emlékeztetett, hogy Bill Clinton személyes sikerének sok köze volt ahhoz, hogy mindig képes volt emlékeztetni támogatóit arról, hogy ismeri őket. Majd miután a támogatók megnyugodnak e kapcsán, már nyitottá válnak a saját ötleteire.

Barack Obama hiába örvend nagy tiszteletnek a demokraták körében, arra elfelejtette emlékeztetni a pártszimpatizánsokat és a jelölteket, hogy

Õk ismerték azt a világot, hiszen benne éltek. Ezzel a tudástőkével Clinton talán jobban tette volna, ha nem Beyoncéval és Jay Z-vel turnézik kampányútja során, hanem mondjuk George Straittel.