Merkel immár negyedszer szeretne kancellár lenni, ami a történelmileg legnépszerűbb német politikusok közé emelné, szinte már Bismarcki magasságokba. Ezzel szemben, ahogyan arra Barack Obama szavai is nemrégiben rávilágítottak, egyre inkább a világ balliberális vezetőjeként, mint a német érdekek képviselőjeként lép fel. Egy szentimentális koalíció vezetője lett, pedig Bismarck már 150 éve meghagyta a német politikusoknak, hogy ilyet ne tegyenek.

Most, hogy véget ér Obama második szépségkirálynői ciklusa, még egyszer utoljára körbe repülte a földet. Az utazás csúcsa Merkel mamánál volt. Õt nevezte a szabadság és a liberális világrend fáklyavivőjének, akinek átadja a lángot, amit magasra emelve visz tovább. Trump ellentétének szerette volna ábrázolni őt, aki elvek szerint kormányoz, aki képes az önzésen felülemelkedni és az emberi kötelesség és nem a nemzeti érdek nevében cselekedni.

Merkel megfelel ennek a szerepnek. Az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorította saját nemzete érdekeit. A társadalmi nyugalommal szemben, a nyitottság, befogadás elvei vezették döntéseiben. Vállalva az általa szélsőségesnek nevezett politikai mozgalmak megerősödésével járó veszélyt és saját népszerűségének csökkenését. Annak ellenére, hogy saját országban csökkent népszerűsége a balliberális világpolitikában magasra nőtt ázsiója, egyre népszerűbb vált baloldali szavazók körében és Trump megválasztása és Obama vizitje után a szabad világ, a balliberális világrend vezetőjének képzelheti magát. Egy olyan politikusnak, akit saját jóérzése, humánuma, szánalma, segítőkészsége irányítja döntéseit. Az erkölcsi kötelesség és nem az érdek.

Mindezt bátran vállalta, még akkor is, amikor pártja politikai népszerűsége csökkent, mert úgy gondolta, ha nem így tenne, nem tudna a saját szemébe nézni, és ahogy fogalmazott, nem akarna egy olyan Németországban élni, amely nem így cselekszik a menekültválsággal kapcsolatban.

Sokszor kiemelték már, hogy politikusoktól ritka, szinte példa nélkül álló ez a magatartás. A politikusok érdekek szerint cselekszenek és egy ország vezetőjének mindig saját népe érdekeit kell szem előtt tartania, ha azok szembekerülnek más emberi értékekkel, akkor is meg kell találnia a módját, hogy így cselekedjen. Amit tesz, érzelmi alapú politikának nevezték, de én Bismarck után inkább szentimentálisnak hívnám. Ez a valódi önző politika, amiben saját humánuma fontosabb, mint a pozíciójából elvárt döntéskényszer, amiben „egyedül a jó cselekedet végrehajtásának tudata kínálja a jutalmat” népe által meghozott áldozatért.

A modern kori német politika atyja és a modern Németország megteremtője Bismarck egészen más elveket vallott a politikáról és utódait egészen más tanácsokkal látta el. Szavait mintha két évszázadon átívelően éppen Merkelnek címezte volna. Mutti térj észhez és légy politikus újra. Íme az idézet:

„Az ég szerelmére, nem kellenek a szentimentális szövetségek, amelyekben egyedül a jó cselekedet végrehajtásának tudata kínálja a jutalmat az általunk meghozott áldozatért … Egy hatalom számára a politika egyetlen egészséges bázisa … az egoizmus és nem a romantika. A háládatosság és a bizalom egyetlen embert sem csábít át a mi táborunkba…”

A jövő németjei nem tekintenek majd rá nagy vezetőként és a muszlimok sem lesznek megértőbbek a németekkel pusztán azért, mert segítenek nekik. Ez utóbbi mára is világosan látható. A muszlim szélsőségesek nem kímélik a németeket azért a rengeteg áldozatért, amit hoztak vallásuk képviselőiért. Terrorcselekmények vannak Németországban és megtámadták a német követséget Afganisztánban.

A szentimentális politika nem vezet sehova. A németeknek vajmi kevés reményük van Merkel megválasztása esetén arra, hogy megfogadja Bismarck szavait, ezért akkor járnak a legjobban, ha Bismarckra hallgatnak és a Muttit a történelem süllyesztőjébe helyezik. Ott a helye Chamberlain mellett, aki épp Hitlerrel szemben folytatott hasonlóan szentimentális politikát.