Felemás érzésekkel ültem be a Könyvelőre: tudtam, hogy egy ilyen sztoriból ki lehet hozni valami nagyon jót, de pont ugyanolyan eséllyel lehet teljesen érdektelen is.

A történetről röviden: Christian Wolfnál autizmust diagnosztizáltak kiskorában. Wolfot gyerekként elhagyja az anyja és az apjával marad, aki katonaként szolgál az amerikai hadseregben és a munkája miatt fél évente költözniük kell. Az apuka úgy akarja levezettetni a feszültséget az autista kisfiúval és a testvérével, hogy harcművészetet taníttat nekik. Később Christian Wolf maga is a hadseregben kezdi karrierjét, ám egy temetésen elszabadulnak az indulatai és megöl egy embert, ami miatt börtönbe kell vonulnia. Itt megismerkedik egy pasassal, aki korábban a maffia könyvelője volt és a börtönévek alatt kitanítja Wolfot a szakma trükkjeire. Nagyjából innen indul film, ám ezek közül sok infót csak később tudunk meg. A történet szépen halad a maga útján, habár a film egyáltalán nem lineárisan mondja el a történéseket: sok helyen apró kitekintésekből, visszaemlékezésekből kaphat képet a néző a főhős életéről.

A film előzetese nem segíti a történet megértését: mindössze annyit tudunk meg, hogy van egy „sérült” kisfiú, aki aztán valami hiperszuper könyvelő lesz. A trailer nem sokat mond a történetről, és szinte semmit nem mutat be arról, hogy a Ben Affleck által alakított karakter a színre lépéstől kezdve odabilincseli a nézőt a székébe.

Bevallom, hogy a film készítőinek nem lehetett egyszerű dolga az előzetessel, hiszen nehéz két percben eladni ezt a filmet.

Az előzetesből csak annyit jön le, hogy ez a srác valahogy dilis. Ettől viszont fennakad az ember szemöldöke: ha dilis, akkor hogyan lesz valami lövöldözős, bérgyilkos-könyvelő? Hát a való életben sehogy, ezért ez is csak valami hollywoodi maszlag lehet – gondolhatja, aki csak a trailert látta.

Ben Affleck személye nem jelentett garanciát arra, hogy jó lesz a film, hiszen éppúgy szerepelt lenyűgöző alkotásokban, mint a Good Will Hunting és a Dogma, de meglehetősen felejthető szerepei is voltak, mint a Batman vs. Szuperman, vagy mondjuk a Pearl Harbor.

Egyszerűen elképesztő, hogy mennyire hitelesen hozza a figurát Affleck. Mivel szinte semmilyen szociális érzékenység nincs benne, ezért elsőre úgy tűnik, hogy iszonyat bunkó mindenkivel. Az állapota olyan, hogy úgy-ahogy normális életet tud élni. Hihetetlenül intelligens, remekül bánik a számokkal és érzelmes, de a „betegsége” miatt nem tudja kifejezni az érzelmeit és nehezen teremt kapcsolatot másokkal, valamint rendkívül befelé forduló, magának való.

Ebből témából remek poénokat hoztak össze a forgatókönyvírók. A filmben megvan az az eredeti humor, amelyet sok hollywoodi filmben csupán amolyan amerikai tahósággal pótolnak. Nem fogja majd senki a hasát a nevetéstől az elejétől a végéig, de nem is ez a cél. Emellett pedig nem űznek gúnyt a főhős autizmusából.

Látszik, hogy a forgatókönyvírók és a színészek alaposan utána néztek az autizmusnak. Affleck tökéletesen hozza a figurát: sokszor kerüli a szemkontaktust, váratlan helyzetekben udvariaskodik, sokszor ismételget és kántál egy mondókát. Az ismétlés és a kényszeres mozdulatok az autistáknál arra szolgálnak, hogy megnyugtassák magukat egy kiélezett szituációban.

A női főhős szintén remek választás. A hollywoodi filmekben sokszor rendkívül silányak a női karakterek: egyszerű csöcsgépek, akikre a néző folyathatja a nyálát. Szerencsére ez esetben nincs erről szó: Anna Kendrick nem az a megszokott cicababa, nagyon is hétköznapi és emberi, és még így is rendkívül bájos. A színészi alakítást nézve hitelesen hozza a könyvelő típusú csajt.

A többi mellékszereplőre szintén nem lehet panasz, főleg, hogy az egyik személyes kedvencem ismét fontos szerepben tűnik fel: John Litgow (a Cliffhanger – függő játszma gonosza).

Mindent összevetve a film remekül sikerült, kellemes kikapcsolódást nyújt, némi mondanivaló is van benne és egészen jók a karakterek, a történet izgalmas és egyáltalán nem bugyuta. Van egy kis happy end is a végén.

Imdb: 7,8