GFG: Induljunk messziről. Mindenki tudja, hogy mi is az Szépművészeti Múzeum, de nem biztos, hogy mindenki tudja, ki is az Baán László. Ki vagy te tulajdonképpen? Mert most hirtelen politikai viták, sőt állóháborúk sáncaiban találod magad.

Baán: A rendszerváltás hozta meg nekem és generációm számtalan tagja számára azt a lehetőséget, hogy kinyisson olyan kapukat, amelyeket korábban lehetetlen volt elképzelni is. A szabaddá vált országban teljes nemzedékcsere történt a gazdasági és a politikai versenynek kitett területeken. Én korábban akadémiai ösztöndíjasként a helyi hatalom működését kutattam, ennek köszönhetően vettem aztán részt 1990-ben a Fidesz szakértőjeként az új önkormányzati törvény megalkotási folyamatában, majd az év őszén képviselőként bekerültem a Fővárosi Közgyűlésbe, ahol egy a korábbitól teljesen eltérő, új, demokratikus önkormányzati rendszert kellett felépítenünk. A testületben a Kulturális Bizottság elnökévé választottak, s ettől kezdve az elmúlt 25 évben a kultúra legkülönbözőbb területein dolgoztam - de tanítottam és publikáltam is politikatudományi és kultúragazdaságtani témákban, többek között egy jobb kulturális politika lehetőségeiről. Amikor pedig a Fidesz megnyerte az 1998-as választásokat,  azt mondták nekem, hogy akkor most valósítsam is meg, amiről eddig írtam.

Ketipisz: Ekkor lettél a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának gazdasági helyettes államtitkára.

Baán: Igen. Kicsit hasonló volt a helyzet a rendszerváltáskor történtekkel: ismét lehetőségem nyílt arra, hogy részt vegyek egy vadonatúj, nagy rendszer létrehozásában. Akkor a tanácsrendszerről váltott át az ország a demokratikus önkormányzati rendszerre. 1997-ben pedig javaslatot tettem egy új kulturális igazgatási rendszer felépítésére, az angol példa alapján létrehozandó önálló kulturális minisztériummal, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma néven, ami aztán bekerült a Fidesz 1998-as választási programjába is.  Ma a nemzeti kulturális örökség kifejezés használata teljesen mindennapos, de akkor még a szóhasználat is furcsa volt, mai füllel már nem is érteni, hogy mennyire. Tehát a rendszerváltáskor és ’98-ban is előbb volt az elméleti felkészülés, majd jött a gyakorlat. Ahogy később egy kicsit így volt ez Szépművészetinél is.

Ketipisz: Ott is volt egy felkészülő szakasz?

Baán: 2000-ben közigazgatási államtitkári kinevezést kaptam a kulturális minisztériumban. Elvileg adott a lehetőség egy vezető köztisztviselő számára, hogy kormányciklusoktól függetlenül, akár évtizedekig szolgálja az egymást követő kormányokat. Én viszont nem gondoltam úgy, hogy nekem a nyugdíjig hátralévő időt az államigazgatásban kellene eltöltenem. Ekkor gondoltam végig, hogy itt van ez a nagyszerű nemzeti kincsünk, a Szépművészeti Múzeum, amely messze a lehetőségei alatt teljesít, nemhogy a nemzetközi, de a hazai színtéren is. Tanulmányozva a nyugati világ nagy múzeumainak a gyakorlatát, meggyőződésemmé vált, hogy rövid idő alatt gyökeres fordulatot lehet megvalósítani a múzeum működésében, küldetésének megújításában, hogy néhány éven belül ledolgozzuk azt a behozhatatlannak tűnő hátrányt, amivel a nemzetközi múzeumi világ élbolya mögött voltunk. Erről írtam a pályázatomban és noha a másik két pályázó a Szépművészetiből volt, az intézmény dolgozói titkos szavazással mellettem, a teljesen újat ígérő ismeretlen mellett tették le a voksot: ez is mutatta, hogy már nagyon vágytak a múzeumi kollégák a változásra. S 2004 végi főigazgatói kinevezésemmel megkaptam az esélyt, hogy bebizonyítsam, meg tudjuk csinálni az akkor még lehetetlennek tűnő vállalkozást.  

GFG: Vagyis Baán Laci a nagy ugrások és a struktúraépítés embere.

Baán: Igen, azt hiszem, ez így találó. 2001-ben döntöttem el, hogy megpályázom a Szépművészeti főigazgatói posztját. Akkor még tudtam, hogy van 3 évem, mert az akkori vezető megbízatása 2004-ben fog lejárni, így volt időm felkészülni a feladatra, hogy összeálljon a fejemben az a múzeumi vízió, ami a Szépművészetit egy izgalmas, vonzó, európai rangú intézménnyé teszi. Néhány évet mondtam az előbb, mi két éven belül hoztuk az eredményt: 2005-től – egészen a 2015-ös bezárásig – a Szépművészeti lett a leglátogatottabb magyar múzeum, miközben korábban többnyire a dobogó közelébe se jutott, s 2006-ban, a múzeum átadásának századik évfordulóján, egy olyan Van Gogh-kiállítást nyitottunk, ami a Szépművészetit a világ 100 leglátogatottabb múzeuma közé emelte.

Fűrész: Hány látogatótok van? Mondj néhány számot, kérlek.

Baán: Átlagban évi félmillió. A 2006-os csúcsévben közel háromnegyed millióan jöttek hozzánk. A legfontosabb azonban az, hogy rengeteg új embert nyertünk meg, a múzeum vonzó, népszerű hellyé vált.  Ma már ez szinte elképzelhetetlen, de a Szépművészeti a rendszerváltást követő bő egy évtizedben nem hozott létre saját szervezésű, széles körű nemzetközi kölcsönzésen alapuló nagykiállításokat. 2005-től kezdve a Szépművészeti tárlataira a világ legfontosabb közgyűjteményeiből olyan remekművek százait sikerült elhozni, amelyekhez elutazni a magyar emberek túlnyomó többségének esélye se lett volna.  A vállalt küldetésünk tehát egyszerre kultúrpolitikai és szociális: Budapestről nem kell többé Bécsig vagy Párizsig utazni, ha valaki látni akar egy jelentős nagykiállítást.

Ketipisz: Sőt, a Caravaggio kiállítás például nemzetközileg is egyedülálló siker volt, amiért rengeteg külföldi zarándokolt Budapestre.

Baán: Igen, az itáliai barokkról 90 éve, Firenzében volt utoljára a miénkéhez hasonlóan átfogó tárlat. A Szépművészeti Caravaggiótól Canalettóig kiállítása nemzetközi szenzációnak számított 2013-ban: a Neue Zürcher Zeitung vezető műkritikusa az egész világ vonatkozásában az év kiállításának nevezte.

Fűrész: Melyek voltak még a legnépszerűbb kiállítások?

Baán: A rendszerváltás előtt az utolsó igazán népszerű tárlat, amelyik még százezres nagyságrendű látogatót vonzott, a kínai agyagkatonák kiállítása volt 1988-ban a Nemzeti Múzeumban. A magyar múzeumügy addig sem volt igazán felzárkózva a világ élvonalához, de azután még távolabb került. A rendszerváltást követően a magyar múzeumok elvesztették a látogatóik felét. Addig évi mintegy 20 millió látogató fordult meg a hazai közgyűjteményekben, amely szám a ’90-es évek elején aztán a felére zuhant.  Ezt követően 2003-ig, tehát 15 éven át Magyarországon nem volt a százezres látogatószámot elérő kiállítást. 2003-ban a Monet-tárlat zavarja fel ezt az állóvizet, a maga kirobbanó, negyedmillió látogatót vonzó sikerével. Ez ugyan még az előző vezetés alatt jött létre a Szépművészetiben, de nem általa, hanem ellenére: a múzeumi emberek még jól emlékeznek a történetre. Rockenbauer Zoltán miniszterként kezdte meg az előkészületeket, amit a francia állam is támogatott.  S volt természetesen a tárlatot szakmailag megálmodó nagyszerű szépművészetis kurátor, Geskó Judit, aki később a Van Gogh- és a Cézanne-kiállításokat is létrehozta. Tehát lényegében három szereplő – egy miniszter, egy kurátor és a francia állam – koalíciója „gyűrte le” a Szépművészeti akkori vezetését.

Fűrész: Tehát ezt kívülről akarták inkább.

Baán: Így igaz. A Monet kiállítás kígyózó sorai után mondta is az akkori vezetés, hogy ilyen itt még egyszer nem lesz: ez a vircsaft, ez a rengeteg látogató, ebből csak baj van… Ezért került át röviddel később, a Hősök tere túloldalára az Árnyak és fények a francia művészetben című kiállítás a Műcsarnokba. Mivel ez egyáltalán nem egy kortárs, a Műcsarnok profiljába illeszkedő tárlat volt, adhatott volna otthont ennek a háromszázezres kiállításnak is a Szépművészeti, de mivel még egy hasonló vonzerejű  kiállítás létrehozásában nem volt partner az akkori múzeumi vezetés, a franciák egyszerűen átsétáltak a tér túloldalára… Hadd mondjam el, hogy a Liget projekt kapcsán is találkoztunk egy hasonló példával. Kevesen tudtak róla, de a Petőfi Csarnok épülete egy fantasztikus repüléstörténeti állandó kiállításnak is otthont adott. Nem egy kicsinyke, pár száz négyzetméteres bemutató volt ez, hanem egy gigászi, több ezer négyzetméteres kiállítótér. Az egyébként a Közlekedési Múzeumhoz tartozó intézmény  tökéletesen valósította meg a látogatóelhárítást: észrevétlenül olvadt bele a Petőfi Csarnok sivár épületébe, s egyetlen, a kiállításra invitáló molinó sem volt a  a Pecsa nem éppen műemléki védettségű homlokzatán. Biztosítva volt tehát a zavartalan látogatómentesség. De komolyra fordítva: a Ligetben milliószám fordulnak meg évente, s közülük alig tudták néhányan, milyen csodát rejtenek ezek a ronda falak…Ebből evidensen éves szinten százezres nagyságrendű forgalmat lehetett volna lebonyolítani csak erre a kiállításra. Ez jellegzetes példa arra, hogy hogyan lehet egy potenciállal rosszul sáfárkodni.

GFG: De nem ez a szocializmus definíciója? Amikor az van a középpontban, hogy ellopod a gyárat, mert nem az a lényeg, hogy termelj.

Baán: A „tiéd a gyár” logika megvalósulása azt jelentette, hogy adott munkaszervezet tagjai nem a terméket vagy szolgáltatást igénybe vevők igényeinek mind jobb kiszolgálására törekedtek, hanem alibi munkával a saját komfortjuk megteremtésére – s ezt azért tehették meg, mert nem volt se piac, se tulajdonos, aki más feltételrendszert szabott volna.  Az állami költségvetési intézményekben még hosszú évekkel a rendszerváltás után is az volt – s néhol még ma is az - a feladat, hogy ezt a szocializmusból örökölt szisztémát fel kellett számolni.  A múzeumnak az őt fenntartó közösség igényeit kell szolgálni: a gondjaira bízott anyagot megőrizni, feldolgozni, s ahhoz kapcsolódó élményt és tudást minél többeknek élőn átadni. Ehhez olyan múzeumi szervezet kell, ami biztosítja a teret azon – és csakis azon - kollégák számára, akik ezt a küldetést odaadóan és professzionálisan végzik.

Fűrész: De ez a leglényegesebb dolog, mert ugye a szocializmus a hatalom reprezentációja. A lényeg az, hogy az intézmény maga a hatalom és ott vége is van. Ehhez képest a te szemléleted az, hogy át kellett térni a piac logikájára vagy a szolgáltatásra. 

Baán: A 2005-től gyökeresen átalakuló intézményi küldetés és működés eredményeit nem csak a hazai látogatók, de a nemzetközi múzeumi világ jelentős szereplői is értékelték, s egyre nyitottabbá váltak az együttműködésre. A Szépművészeti gyökeres megújulásának köszönhetően 2007-ben meghívást kaptam a nemzetközi múzeumi világ legfontosabb, kicsiny, exkluzív klubjába, az úgynevezett Bizot-csoportba, ahol a legjelentősebb intézmények - többek között a British Museum, a Louvre, a Metropolitan, a Prado, a Tate, az Ermitázs – vezetői a tagok, legfeljebb 60-an. A világ sok ezer múzeumának vezetője álmodik arról, hogy talán egyszer majd tagja lehet ennek a csoportnak, ahova nem lehet jelentkezni, csak meghívást kapni…

GFG: Ez valami olyan, mint a Bilderberg-csoport?

Baán: Befolyás és reputáció tekintetében még olyanabb, de itt kizárólag a múzeumokról szól minden. Rengeteg gyakorlati, praktikus kérdést vitatunk meg a múzeumok jobb működése és együttműködése érdekében, s persze kiemelkedően fontosak az itt kiépített személyes jó kapcsolatok, barátságok - hiszen ezen világrangú intézmények vezetőin múlik, hogy gyűjteményeikből mit engednek el Budapestre. Az elmúlt évek kiállításainak számtalan remekműve ezeknek a barátságoknak köszönhetően jött a Szépművészetibe, de a kollégáinknak persze mindig be kellett bizonyítani, amit sikerült is, hogy a tárlataink szakmai tartalma és kivitelezése is méltó a legnagyobb múzeumokkal való együttműködésre.

Ketipisz: Többször hangsúlyozod a nemzetköziséget.

Baán: A nyugati világ minden jelentős nemzeti gyűjteménye nemzetközi is egyben. Így volt ez megnyitásától, 1906-tól kezdve a Szépművészetiben is: együtt gyűjtötték és mutatták be a magyar és a nemzetközi anyagot, hiszen a művészet és annak kapcsolatai – nagyon rossz időszakoktól eltekintve – nem ismernek határokat. A forradalom leverése után, 1957-ben szovjet mintára hoztak egy döntést, hogy a magyar anyagot kioperálják a Szépművészetiből, ami nagyon rosszat tett a nemzeti művészeti anyagunk ismertségének és elismertségének. Hogy csak egy példát hozzak: az így létrejött Nemzeti Galéria önálló működésének 55 éve alatt nem jutott be magyar művészeti kiállítással a világ igazán jelentős nyugati múzeumainak egyikébe sem. A kormány 2012-ben visszaállította az eredeti, alapításkori állapotot és újraegyesítette a két intézményt, s nekem kezdettől fogva célom volt, a Szépművészeti Múzeumban kiépített nemzetközi kapcsolatrendszert, s a Bizot-csoport lehetőségeit is felhasználva el fogom juttatni a magyar művészetet a világ legkiválóbb kiállítóhelyeire. S ami 55 évig korábban nem sikerült, az egy éven belül igen: 2013-ban egy nagysikerű, közel kétszázezer látogatót vonzó tárlaton a vonatkozó művészeti korszak legfontosabb európai múzeumában, a párizsi Musée d’Orsay-ban mutakozhattak be a 20. század elejének legkiválóbb magyar festői, Bartókkal karöltve, az „Allegro barbaro” kiállításon.

GFG: Ez tehát a kulturális rendszerváltás szimbolikus aktusa.

Baán: Igen, a nemzeti művészeti közgyűjtemények tekintetében 55 év után visszaállt az alapításkori rend, s a jól funkcionáló nemzetközi együttműködési hálót kiépített Szépművészeti Múzeum elérte, hogy a magyar művészet többé nem másod- vagy harmadosztályú intézményekben kerül bemutatásra, hanem a legnagyobb presztízsű kiállítóhelyeken.

Az interjú a következő oldalon folytatódik.

Ezt olvastad már?

Tereskova: Szerintem zsír a Liget-Projekt

GFG: Szóval végrehajtottad a „nagy ugrásokat”, de hogyan kerültél a Liget projekt élére? Te találtad meg a feladatot vagy a feladat talált meg téged?

Baán: Engem mindig azok a nagy strukturális változások érdekeltek, amiben láttam az addig szunnyadó lehetőséget.  A Liget projekt úgy merült fel, hogy hosszú éveken keresztül készítettünk elő egy Szépművészetihez kapcsolódó térszín alatti fejlesztést. Erről aztán 2011-ben született egy kormánydöntés, hogy mégsem ez fog megvalósulni, hanem helyette egy sokkal nagyobb szabású, szélesebb kontextusú, izgalmasabb feladat. Akkor merült fel az új múzeumi negyed gondolata. Ennek előkészítésére kaptam kormánybiztosi megbízást 2011 őszén. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy nincs múzeumi negyed a Városliget teljes újragondolása és megújítása nélkül. Most már jó pár éve Liget projekt a neve a megvalósítandó programnak, aminek immár csak a kisebbik hányada az új múzeumi rész, hisz az tartalmazza a parkfelület növelése, és teljes körű megújítása mellett a Ligetbe már több mint száz éve ideépített régi intézmények felújítását és bővítését is. Például az Állatkertét Európa legnagyobb alapterületű biodómjával, azaz fedett trópusi csarnokával Azt  biztosan - és egyben büszkeséggel - állíthatjuk, hogy ma nincs ehhez hasonló  léptékű kulturális városfejlesztési projekt Európában, s Magyarországon is utoljára a millennium idejében valósított meg az ország ilyen volumenű és minőségű fejlesztéseket. Ez a projekt például abban is különleges, hogy ebben volt először a rendszerváltás óta nemzetközi tervpályázat.

Fűrész: Vagyis ezzel azt mondod, hogy a legjobb építészek építik.

Baán: Az Új Nemzeti Galériát tervező japán SANAA építésziroda és a Magyar Zene Házát tervező Sou Fujimoto valóban a világ legkiválóbb és legelismertebb tervezői közé tartoznak - s nekünk, magyaroknak óriási büszkeség, hogy a Néprajzi Múzeum tervezését a nemzetközi zsűri egyhangú döntése alapján elnyerő magyar építészek a világ legjobbjai közé tartozó mezőnyt – többek között Zaha Hadid-ot, a BIG-et, Bernard Tschumit - előzték meg zseniális tervükkel. S arra csak emlékeztetni szeretnék, hogy ez a három világszínvonalú új épület meglévő, ronda, lepusztult objektumok (Petőfi Csarnok, Hungexpo irodaházak) vagy lebetonozott parkolófelület (az egykori Felvonulási tér) helyére kerül…

Ketipisz: Jól értem, tényleg ez volt a legelső valóban nyílt nemzetközi építészeti pályázat a rendszerváltás után Magyarországon?

Baán: A legutolsó ilyen még a monarchia idejében volt.

Fűrész: Akkor ez is egy fontos fegyvertény!

Baán: S ahogy 100-150 éve, úgy ma a Liget projektben is, nagyszerű külföldi és magyar építészek együtt tervezték illetve tervezik meg nekünk Európa egyik legszebb nagyvárosát! Előbbiek közül gondoljunk csak a két Clark-ra, a Lánchíd és az Alagút megalkotóira, a porosz királyi építészre, Friedrich August Stülerre, a Magyar Tudományos Akadémia épületének tervezőjére, Heinrich Schmalra, a világ talán legszebb moziépületeként számon tartott Uránia filmszínház építészére vagy éppen a Fellner és Hellmer tervezte Vígszínházra… 

GFG: Segíts megérteni a kialakult helyzetet. Amiről beszélsz, az egy hatalmas beruházás. Még történelmi léptékkel is nehezen összemérhető bármivel is. Múzeumok fognak épülni. Szóval fantasztikus dolog, aminek örülni kellene, akkor mi a baj? A kultúraépítőkkel szemben csak kultúrarombolók állhatnak.

Fűrész: Ha jól értem, itt arról van szó, hogy vannak, akik úgy képzelik el a kultúraépítést, hogy az a hatalom reprezentációja. Ti a Szépművészetiben ezt megváltoztattátok, mert azt mondtátok, hogy a múzeum nem önmagáért, hanem a piacért, a látogatókért van. Te azért vagy ennek a projektnek vezetője, mert paradigmaváltást akarsz, akik pedig tiltakoznak a projekt ellen, azok nem a te paradigmaváltásod ellen tiltakoznak, mert talán azt nem is értik, hanem ők a reprezentatív hatalmat látják ebben is. Vagyis nem a projekt ellen vannak, hanem a hatalom ellen.

GFG: Merthogy a Viktor biztos a ligetbe akar költözni....(nevetés)

Baán: Nehéz lenne tömörebben összefoglalni a Liget megújítása elleni tiltakozások politikai motivációit…

Fűrész: Legtöbbet a zöldfelülettel kapcsolatos kritikát hallani.

Baán: Mindegyik terület rossz állapotban van. Lepusztult a Liget, mondjuk ki. De azért azt is szögezzük le, hogy a kritikus hangok közül van, aki tényleg aggódik. Meg persze vannak olyanok, ők csinálják a „balhét”, akik valószínűleg tudják, hogy miről szól a projekt, de másféle motivációk miatt nyilvánulnak meg. Szándékosan egybemossák a Liget-projektet a Vár rekonstrukciójával. Eszerint az egész Liget-projekt csak azért van, mert a Várba akar menni a miniszterelnök. És ezért a Liget egy szörnyűség, és nem szabad engedni megvalósulni. De tisztázzunk egy dolgot: a Budavári Palotába a miniszterelnök sohasem fog beköltözni. Ott kormányzati funkció sosem volt, nem is lesz.  A palota mindig az állam első emberének a székhelye volt, így rekonstrukcióját követően legfeljebb az államelnöknek lehet majd a hivatala az épület egy szárnyában, akárcsak Bécsben vagy Prágában. A helyreállított palota legnagyobb része pedig látogatható palotamúzeum lesz – s mindez legkorábban 20 év múlva, hisz a palotaépület rekonstrukciója legalább 20 évig fog tartani.  Azt mondani, hogy bárki a mai politikusok közül erre vár, az az abszurd vicc kategóriájába tartozik.

GFG: De hát a Fidesz az örökkévalóságra készül...

Baán: A főváros két legfontosabb szimbolikus épülete a Parlament és a királyi Palota. Míg az előbbi végre ismét kívül-belül gyönyörűen helyreállítva pompázik a Duna-parton, a Palotát a súlyos háborus pusztítások után – szemben például a varsói királyi palotával – nemhogy nem állították helyre, hanem még a megmaradt belső tereit is elbontották. Valósággal kibelezték, homlokzatát lebutították.  Ma a háború előtti pompás palota egyetlen termét sem lehet a háborús rombolás előtti állapotában megtekinteni. Ez a „múltat végképp eltörölni” logikája volt, amit a kormány nemhogy nem óhajt tudomásul venni, hanem épp fordítva: akárcsak a Parlament épületének esetében, itt is a hiteles rekonstrukció minden lehetséges eszközével vissza akarja adni ennek a szimbolikusan kiemelkedően fontos épületnek a méltóságát. Vagy, hogy egész pontos legyek: vissza akarja adni a nemzet méltóságát, egy épület sorsán keresztül is bemutatva, hogy azt sem háború, sem diktatúra nem veheti el tartósan tőlünk, mert vissza fogjuk szerezni.

GFG: A szocializmus a maga nézőpontjából logikusan cselekedett. Az organikus köteléket el kellett pusztítani.

Baán: S ennek még csak nem is a Várban tapasztalhatóak a legsúlyosabb, máig ható következményei, nézzünk szét a magyar vidéken…

GFG: De amíg, ami a Budai Várban történik, az a helyreállítás logikája, addig az, ami a Ligetben folyik, az a XXI. század.

Baán: Úgy fogalmaznék, hogy a Liget megújítása világszerte a egyik legnagyszerűbb 21.- századi történet. Ugyanis a megújítás minden elemében a terület több mint 100 éves hagyományán alapul, azon a struktúrán, amit a város maga alakított ki magának, Európában teljesen egyedülálló módon és gazdagságban: itt a parkba épített kulturális és szórakoztató intézmények és a zöldfelületi kikapcsolódás teljesen egyedi gazdagságú kombinációja vonzza látogatók millióit évente a Városligetbe. Itt a parkfelület rehabilitációja, a játszóterek, sportpályák felújítása és bővítése, a létrejövő futókör és az új séta- és bicikliutak, a régi intézmények felújítása és bővítése, s természetesen az új kulturális intézmények mind-mind a ma legkiválóbb építészeti, tájépítészeti nyelvét fogja használni - a Városliget múltjához méltó, maradandó értéket létrehozva a Liget bármely céllal érkező látogatójának. Azért vagyunk nyerő helyzetben, mert minden nappal, ahogy közeledik a 2019-es átadás, közeledik annak is a napja, hogy a Liget projekt tényleges valóságáról nyilváníthassanak véleményt az emberek. Szeretni fogják és büszkék lesznek rá.

GFG: De nem lehet, hogy azért van „balhé”, mert a hatalom ellen játszók szándékosan rájátszanak az ismerethiányra, a változástól való félelemre? Vagyis jön az egybites magyarázat: „ezek kivágják a fákat”.

Baán: Igen, lényegét tekintve ez a kommunikációs alapképletük. Az teljesen természetesen,  hogy a nem-ismert kapcsán mindig van  egyfajta aggodalom, ami könnyen felerősíthető, hiszen az emberek alapvetően a sajtóból tájékozódnak, a médiának meg az a logikája, hogy a figyelemvadászat okán mindig konfliktust keresi. Az ellenzők ezért igyekeznek démonizálni a projektet: beépítjük, lebetonozzuk a Ligetet, kiírtjuk a fákat, csökken a zöldfelület és így tovább – ezzel lehet felháborodást generálni, és ideig-óráig szinten tartani. De a nyilvánosság egy furcsa, nagyétkű szerzet, amelyet folyamatosan s egyre erősebb impulzusokkal kell táplálni, ha az embereket az általuk tapasztalható valóság ellenében akarja valaki meggyőzni – de a végén úgyis a valóság győz.  A Liget projekt esetében ezért állnak vesztésre az egyre militánsabb és irracionálisabb ellenzők.

Fűrész: Rengeteg a hamis információ.

Baán: Igen, ez a fentiek alapján törvényszerű. Amikor egy közvélemény-kutatás azt mondja, hogy a budapestiek 80%-a nem ért egyet a Liget projekttel, akkor egészen pontosan a Liget megújítása kapcsán általuk felvázolt fantomokkal nem értenek egyet az emberek ilyen arányban - én igazán azon csodálkozom, hogy ez miért nem 100%-os ez az arány.  Ha azok alapján ítélnék, amit az ellenzők magja állít és terjeszt a projektről, akkor azzal magam sem értenék egyet. Ha azonban a Liget projekt valóságára kérdeznek rá a kutatók, ahogy ezt minap az Ipsos tette, úgy arra a kérdésre, hogy egyetért-e új kulturális intézmények létrehozásával a Ligetben, ha az a ligeti zöldfelületek növelésével és fejlesztésével jár, akkor hirtelen az emberek több mint kétharmada támogatja a projekt célkitűzéseit. De hogy apokaliptikus vízióik, és az ahhoz kapcsolódó médiazaj ellenére mennyire nem tudták az ellenzők meggyőzni a szélesebb közvéleményt, arra többek között jó bizonyíték az a tény is, hogy a Liget projekt ellen az elmúlt öt évben összehívott számos demonstráció néhány tucattól legfeljebb ötszáz főig terjedő közönséget vonzott - ezzel szemben például egy minapi tüntetés a Bartók Béla úti biciklisávért több mint ezer embert…

Ketipisz: Ha figyelmesen megnézni valaki a Karácsony Gergellyel, Zugló polgármesterével folytatott februári vitád felvételét, abból kiderül, hogy a polgármesternek sincs érdemi, a projekt megvalósulását érintő kritikája. Számára az jelentett inkább problémát, hogy miért nem városszerte költ el városfejlesztésre a kormány egy ekkora összeget, valamint az, hogy nem volt előzetes egyeztetés.

GFG: Az első kifogás a tipikus lélegeztetőgép-érv.

Baán: Pontosan. De először csak egy mondat az egyeztetések „hiányáról”. Öt éve folyamatosan egyeztetünk az érintett legkülönbözőbb szervezetekkel: nincs a rendszerváltás utáni Magyarországon még egy ilyen alaposan megvitatott terv, amely az eredeti elképzelésekhez képest egyébként – pont a viták hatására – számos ponton módosult. Az pedig egy igen sajátos és idehaza jól ismert vitakultúrát felmutató kör érvelésére jellemző, hogy csak akkor lehet egy vitát, egyeztetést egyáltalán megtörténtnek tekinteni, ha végül is ennek a körnek a véleménye érvényesült, akár bármely demokratikusan választott testület álláspontjával szemben. Ezt vérmérséklettől és társadalomszervezési elvektől függően sok mindennek lehet tekinteni, csak demokratikus eljárásrendnek nem.   De nézzünk rá erre a másik,  elsőre jól hangzó, „miért nem költjük a pénzt másra” érvre is a megfelelő távlatból. Sem a zuglói polgármester, sem senki más nem tud felmutatni olyan pillanatot a magyar történelemben, amikor ne lehetett volna azt mondani egy kulturális beruházásra, hogy helyette egészségügyre, közbiztonságra, infrastruktúrára vagy másutt ne volna „jobb helye” a kultúrára szánt pénznek Nincs olyan feladat, amit ha önmagában nézünk, ne mondhatnánk rá, hogy fontosabb. Ha így nézzük, akkor mindaz, ami korábban kulturális városfejlesztésként megépült Budapesten vagy szerte az országban (színházak, operák, hangversenytermek, múzeumok, könyvtárak és igen, bizony a közparkok), annak a forrását el lehetett volna költeni másra, jóval közvetlenebb szükségletek kielégítésére is anno a három millió koldus országában. Ez egy zsákutcás, hamis érv. A magyar költségvetés kiadási oldala jelenleg 16 ezer milliárd forint felett van egy évben, annak szinte az összes tételét meg lehetne ilyen alapon kérdőjelezni. A képviseleti demokrácia szervezeteinek egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy évről-évre legitim döntéseket hozzanak ebben az egyébként „objektíve” lezárhatatlan vitában.

Fűrész: Mennyibe is kerül a Liget-projekt?

Baán: 200 milliárdos a költségvetésünk, 6 évre elosztva. A Ligetnek a saját tradíciója jelöli ki számunkra a megújítás irányát. Nem a mostani kormány találta ki, hogy milyen legyen a Liget. A Városliget úgymond „beépítése” éppen 150 éve kezdődött, 1866-ban az Állatkert megnyitásával. Utána „beépítették” a Ligetbe a Műjégpályát, a Cirkuszt, a Széchenyi Fürdőt, a Vajdahunyad várát, a Közlekedési Múzeumot, a Szépművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot és még sorolhatnám…  A Liget köré egyetlen intézmény se települt, azok mind benne találhatóak. A Liget emiatt a sok intézményes, kulturális szabadidőpark karaktere miatt valóban egy egyedülálló közpark - nemcsak Magyarországon, de egész Európában. De ezért is szeretik oly annyira az emberek. Ez pedig, vagyis a Liget igazi, sajátosan csak rá jellemző arculata nemhogy megváltozna, netán elveszne, hanem éppen gazdagodni fog – s ebbe a zöldfelületek gazdagodása is természetszerűleg beletartozik.

Fűrész: A zöldterület tehát nem lesz kevesebb.

Baán: Természetesen. Az ellenzők folyamatosan elhallgatják azt a tényt, hogy ma a Liget egyharmada eleve le van betonozva. Mi meglévő, lepusztult épületek helyére s a lebetonozott felületek rovására építkezünk és ezek helyén teremtünk több tízezer négyzetméternyi újabb zöldfelületet, miközben természetesen felújításra kerül a már meglévő zöldállomány is.

Fűrész: Akkor mondhatjuk úgy, hogy inkább médiakampány van.

Baán: Az embereket ideig-óráig meg lehet vezetni, ha a nyilvánosság terében hamis állításokkal démonizálnak egy ügyet, de ahogy fentebb is mondtam, a valóság végül mindig győz. Az eredmények jönni fognak. A Liget a megújítását követően pontosan olyan lesz, amiről most hosszan beszélgettünk és ezt néhány éven belül mindenki látni fogja: az emberek a Liget projekt révén minden elemében megújult Városligetet szeretni fogják és büszkék lesznek rá. Érthető, ha egy ellenzéki politikai erő azokat a terepeket keresi, ahol bizonyíthatja, hogy az aktuális kormány valami rosszra készül az emberek ellen. A Liget projekt ellenes propaganda, míg a megújulás nem válik valósággá, talán hozhat ideiglenesen híveket egy-egy politikai csoportosulásnak, bár én a helyükben nem téveszteném össze a médiafigyelmet a tényleges választói megítéléssel. Az azonban teljesen biztos, hogy az embereknek a Liget megújításának látványos előrehaladása és 2018-19-es átadása után nagyon világos és egyszerű lesz a megfejtésük arról, hogy mi motiválta a Liget „elpusztítását” híresztelő, s ennek örvén a Liget projekt megvalósítását megakadályozni akaró erőket: a nyers politikai számítások, semmi más. A Ligetbe évi többmillió ember jár, látják a jelenlegi lepusztultságot, várják a változást és látni fogják az eredményt is. Kiábrándulni nem a Liget projekt megvalósítóiból, hanem az ellenzőiből fognak. Ha az ellenzék szilárd pontot keres, olyan terepet, ahol majd végre valahára kibontakozik a kormánnyal szembeni ellenállás, már most mondom: ez nem az a terep.

Ezt olvastad már?

Tereskova: Szerintem zsír a Liget-Projekt