Magyarország Alaptörvényének ötéves születésnapját ünnepelték hétfőn, ennek tiszteletére én is újraolvastam a magyar alkotmányt. Aztán Orbán Viktor beszéde után előkerestem és újraolvastam az Európai Unió alkotmánya helyett elfogadott Lisszaboni szerződést, valamint az ezt kiegészítő Alapjogi Chartát. (Az Alapjogi Charta jelentős részét egyébként beledolgozták az Alaptörvénybe, úgyhogy az már a magyar jogrend fundamentumát is képezi.)

És azért kerestem elő az európai alapdoksikat, mert - és most hosszabban idéznék az MTI tudósításából - „a miniszterelnök azt is az alkotmányosság kérdéséből vezette le, hogy – mint mondta – míg az Európai Uniónak nincsenek működőképes javaslatai a különböző válságokra, addig Magyarországot, Közép-Európát cselekvőképesség, tett- és életerő jellemzi. E különbség okát abban látja, hogy Magyarországnak van egy korszerű alaptörvénye, a magyarok meg tudják fogalmazni, honnan jönnek, hol vannak és hová tartanak, ezzel szemben Európa tagadja, honnan jött, és nem akarja beismerni, hova tart”.

Tény, hogy Brüsszelben egy feszt rágják a gittet, nagyjából eredmény nélkül, de legalább sokba kerül. Ennyi pénzért valóban kitalálhatták volna, hogy micsoda is az Európai Unió, mit akarunk ezzel az ötszázmillió polgár lakta régióval, merre tartunk, ugye. Mi az, amit meg kell védeni, már ha akarják egyáltalán.

A Lisszaboni szerződés dögunalmas olvasmány. Steril, minden szava ki van centizve, a PC-beszéd csúcsteljesítménye, ennek megfelelően nehéz azonosulni vele, olyan, mint egy összeszerelési útmutató, amiből kifelejtették az ábrákat.

Ettől még használható. Példának okáért itt van a 67. cikk (1): „Az Unió egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait.” Korrektnek tűnik, nem mintha betartanák, lásd Magyarország és Lengyelország vegzálását, tiszteletben tartják, hahaha, az eltérő jogrendszereket, bruhahaha, meg a jogi hagyományokat, na, hagyjuk is. Ráadásul a migránsválság kezelése kapcsán a PC-szentháromságból kettőnek mintha nem akarnának érvényt szerezni: a biztonság és a jog érvényesülése kevésbé fontos, mint a „wilkommenskultur”.

Pedig hát ezt is kodifikálták Lisszabonban, lásd 79. cikk (1): „Az Unió közös bevándorlási politikát alakít ki, amelynek célja a migrációs hullámok hatékony kezelése azok minden szakaszában, méltányos bánásmód biztosítása a harmadik országok azon állampolgárai számára, akik jogszerűen tartózkodnak valamely tagállamban, valamint az illegális bevándorlás és az emberkereskedelem megelőzése és az ezek elleni megerősített küzdelem.”

Tehát nem abban egyeztünk meg, hogy 1. szentesítve a törvények fölötti állapotot, keblünkre ölelünk mindenkit, aki illegálisan átlépi az Unió külső határait, 2. kvóta alapján szétdobjuk az Unió egész területére azt jelenleg másfélmilliónál is több, és egyre növekvő lélekszámú illegális határátlépőt, akiknek jelentős részéről nem tudjuk, hogy kicsoda, miért jött, mit akar.

Egészen pontosan abban állapodtunk meg annak idején, hogy: „Az (1) bekezdésben foglaltak céljából az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében intézkedéseket állapít meg a következőkre vonatkozóan: […] c) illegális bevándorlás és jogellenes tartózkodás, beleértve a jogellenesen tartózkodó személyek kitoloncolását és repatriálását is…”

Lehetne még hosszasan idézgetni, de ha a brüsszeli bürokraták nem olvassák az Unió alapdokumentumát, akkor minek fárasszuk a kedves olvasókat.

Azért az embernek lassan kezd tele lenni a hócipője azzal, hogy az elmúlt másfél év európai válságkezelése lényegét tekintve arra irányul, hogy a jogellenes állapotot jogszerűvé mismásolják még annak árán is, hogy ez az európai polgárok biztonságát veszélyezteti.

Ennek fényében OV a tízpontos akciótervével semmi mást nem tesz, csak megpróbálja visszaterelni a lisszaboni útra az Unió döntéshozóit.