Ki okozza Európa vesztét?
2016.04.27. 16:28
A címben feltett kérdésre sok jelentkező akad. Attól függ, kit akarunk hibáztatni: a brüsszeli bürokraták, a német dominancia, a migránsok, az euroszkeptikusok, a déli államok felelőtlen pénzügyi manőverei, Putyin, Obama, vagy akár szélsőséges esetben Soros György? Persze rá lehet húzni a vizes lepedőt egyik vagy másik csoportra/személyre, de – mint általában – kérdés összetettebb.
Ami igazán nyomasztó az Európai Unió jövőjét illetően, az az Unió elmúlt nyolc éve. 2008 óta a közösség válságból válságba sodródik, és ezt a jelenséget hosszútávon nem lehet az „integráció motorjává” tenni. Míg korábban úgy tűnt, a válság pénzügyi természetű és elsősorban Görögország, esetleg Portugália, Spanyolország és Olaszország felelőtlen gazdaságpolitikájából ered, mára úgy tűnik, a magállamokban tapasztalható euroszkepticizmus a legnagyobb EU-t érintő kihívás. És amíg előbbi szépen lekerült a napirendről – persze ettől még probléma maradt –, addig a migrációs válság és az euroszkepticizmus most a sztártéma, ami miatt az EU éppen összeomlóban van.
A Brexit lehetősége, a holland népszavazás egyértelmű üzenete után most éppen szélsőjobbos jelölt nyerte az elnökválasztás első fordulóját Ausztriában. Mondjuk láttunk már karón varjút, Franciaországban is nagyot ment a Front National, aztán csak mindenki összefogott mindenkivel, hogy a második fordulóban ne jöjjön össze a radikálisok sikere. Ilyen értelemben az establishment és anti-establishment pártok csatáznak. Előbbiek Ausztriában biztosan vesztettek, hiszen vagy populista, vagy zöld elnöke lesz Ausztriának. Ötven éve nem fordult elő ilyen: eddig vagy konzervatív, vagy szociáldemokrata államfője volt az országnak.
Ez a fajta elitellenesség most a magállamok legnagyobb kihívása. De ahhoz, hogy megértsük mi vezetett ide, koherens sorrá kell felfűznünk a 2008 utáni eseményeket. A déli államok pénzügyi szerencsétlenkedései arra késztették a magállamok politikai elitjét, hogy elkerülendő az euroövezet csődjét hitelek formájában segítsék ki elsősorban Görögországot. De harcot kellett vívni az olasz, spanyol és portugál reformkísérletek véghezviteléért is. A görög hitel politikailag kockázatos manőver volt, hiszen valahogy el kellett fogadtatni a választókkal, hogy az ő érdekük is, hogy mások kétes gazdálkodásának eredményeit finanszírozzák. Akkor a politikai elit, ideértve az EU-s és nemzeti eliteket, az uniós szolidaritás fontosságát hangsúlyozták. Elmentek a falig és kicsit nevelték is az embereket az új idők szelére.
A migránsválság ilyen értelemben hasonló probléma. A kezdeti lelkesedés ellenére a kényes kérdések hamar előjöttek. Több a migráns, mint azt a nyugati politikai elit ígérte, mégsem illeszkednek be olyan könnyen, mint az a tervekben szerepelt. Terrortámadások és nemi atrocitások is történtek, ezek sem szerepeltek a „Wir schaffen das” napirendjén. Ráadásul a migránsok a déli problémás államokban lépnek be az EU-ba, de a magállamok irányába tartanak. Így ezen országok érdekei már nemcsak monetáris és gazdasági szempontok mentén, de geopolitikailag is eltérnek. Közben a német és brüsszeli elit úgy tesz, mintha nem akarna tudomást venni a problémákról. Folyamatosan arról győzködik a magállamok lakosságát: „nincs itt semmi látnivaló”, ez kvázi a normális működés része. Vagy ha elismerik a problémát, nem változtatnak érdemben az események menetén. Vagy kétes alkuk mentén szolgáltatják ki az EU-t egy feltörekvő török despotának. Ez – nem nehéz belátni – nem valódi válasz a választók egyébként jogos aggályaira.
Persze, hogy egyre többen fordulnak az elitellenes mozgalmak irányába, hiszen azok – lehet, hogy valóban demagógiával – de a választók aggályaira reflektálnak.
A címben feltett kérdésre válaszolva, az EU-t érintő problémák kialakulásáért több szereplő felelős. Hiba volt két végén égetni a gyertyát a délen, amikor még volt miből. De ugyan ilyen hiba északon negligálni a választói félelmeket, hiszen ezek a választók készségesen végigasszisztáltak két válságot az elmúlt nyolc évben. Az, hogy Magyarországon nincs ilyen erős elitellenes mozgalom – és a radikálisok és most számolnak saját radikalizmusokkal a néppártosodás érdekében – talán annak is köszönhető, hogy krízishelyzetekben nem esett annyira távol a választók és az elit helyzetértékelése azokról a kérdésektől, amelyek valóban kritikusak saját kilátásaink és az EU jövője szempontjából.