Az, hogy mit gondolunk egy konfliktusról sosem független attól, milyen pozícióból vizsgáljuk. Lehet mondani, hogy ez triviális, esetleg káros, mégsem tudunk rajta érdemben változtatni. Több ezer éves evolúciós és szocializációs folyamatok vannak ugyanis e mögött. Nincs olyan, hogy semlegesség: a narratívák versenye ugyanúgy vérre megy, mint egy fegyveres konfliktus.

Manapság a nemzetközi rivalizálás reneszánszát éli. A kilencvenes évek kissé állóvize és a kétezres évek egyoldalú terrorellenes háborúi után újra keményen meg az adok-kapok. Orosz repülők húznak el amerikai hajók felett, NATO katonákat telepítenek a Baltikumba, apró szigetek válnak egyre nagyobbá a Dél-Kínai-tengeren. Ha ez nem lenne elég, van migrációs krízis, ISIS és társai, diktátorok és wannabe diktátorok tesznek rendet vagy teremtenek káoszt számos térségben. Mindenről van is véleménye mindenkinek, de azért a hazai és külföldi média erősen tematizál. Valószínűleg ezért is van ennyi embernek egyforma véleménye a történésekről.

Követve a különböző médiumokat, az embernek az az érzése támad, az egyes elemzők messze nem elfogulatlanok. Ellentétes eseményeket értékelnek sikerként, vagy könyvelnek el győzelemnek ugyanazt mindkét részről. Hogy ki, miért nyer vagy nyerhet, gyakran narratíva kérdése.

Erre a jelenségre figyelt fel a Stratfor (ami önmagát, mint a világ vezető magán hírszerzési ügynökségeként „narrálja”) elemzője is, aki szerint egyenesen az emberi közösségek megjelenésével egy- idős ez a jelenség, és amely nem elválasztható az etnokulturális összetevőktől. A szerző ezt annak az orosz-német gyökerű lánynak a példáján mutatja be, aki év elején azt állította magáról, hogy bevándorlók erőszakolták meg, amit a német rendőrség elhallgatott. Majd később kiderült, mindezt csak kitalálta.

A lány sztorija kétszer is nagyot ment mind az orosz, mind a német médiában. Előbbi szerint Merkel nem képes megvédeni saját állampolgárait, míg utóbbi szerint Putyinnak minden emberi szenvedés addig érdekes, míg belpolitikai hasznot tud belőle kovácsolni. A lány esete azért is érdekes, mert ő a 18. század során Oroszországba betelepített németek leszármazottja, akinek családja a szovjet összeomlás után tért vissza az „óhazába”, azonban beilleszkedési nehézségekbe ütköztek.

A Stratfor elemzője, Luc De Keyser szerint a kézenfekvő modern és aktuális szembenállásokon túl kétfajta közösségszervezési modell áll szemben egymással ebben az esetben is, amely már az őskor óta meghatározza az emberiség történetét. Az egyik a „klánanya” (Clan Mother) köré, a másik hadúr (War Chief) köré szerveződő törzsszervezési modell. Előbbi lényege, hogy alapvetően az utódok kooperatív felnevelését, míg utóbbi a törzs befolyásának minél nagyobb kiterjesztését célozza. A klánanya hajlandó kooperálni akár más törzsek tagjaival is, ha az az utódók biztonságos felnevelése szempontjából kifizetődő. A hadúr viszont kizárólagosságra törekszik a saját területén. Nem nehéz felismerni a két szerepben Merkelt és Putyint. Fontos leszögezni, ezek nem nemi szerepek. Margaret Thatcher echte hadúr, Helmut Kohl – aki visszafogadta a teljes NDK-t – pedig tipikus klánanya.

A narratívák harca ezért a törzsszervezési modellek harca is, amelyek sosem mentesek az etnokulturális háttértől. Ez a jelenség jószerivel egyidős az emberiséggel. Bár manapság divatos értékmentes ítéleteket alkotni, vagy értékmentesnek látszani, nagyon ritkán van ilyen és ez nem is baj. Sokkal fontosabb emlékezni, ha valaki a semlegesség látszata mögé bújik, valójában csak saját narratíváját akarja hitelesebbnek eladni.